Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Magyarországi előadások
Caligula helytartója 149 ról van szó. A szobor bevitele valóban formális gesztus lenne, de ezzel a gesztussal elismernék egy idegen hatalom fennhatóságát egy olyan területen, ahol csak a közösség belső törvényei érvényesek; elismernék, hogy joga van betörni oda, ami lényegénél fogva szabad és független: egy nép sorsa, történelme, nyelve, kultúrája által meghatározott autonómiájába. Ezért nem lehetséges kompromisszum, ezért nem használhatják ki ilyen áron „okosan" Petronius humanista helytartói hatalmát, ezért ragaszkodnak végsőkig a maguk „nem"-jéhez, vállalva a biztos öngyilkosságot is. És ezt ismeri föl végül Petronius, amikor a parancs teljesítése és a lemondás közötti tertium daturt választja: a nem-cselekvést, a passzivitást. A darab logikájából következik, hogy ez a nem-cselekvés valójában egyenlő az elhatározással. Székely gondolati erejére jellemző többek között, hogy a „tétlen hősiességet" a maga tragikus viszonylagosságában képes ábrázolni. Már az is írói bravúr, ahogy Petroniust végigvezeti a gőgös felsőbbrendűségi tudattól a mások igazságát is fölismerő ember póztalan tisztességéig. Ez az átalakulás a groteszk mozzanatokat sem nélkülözi. A darabon végigvonuló „hitvita" Petronius és a zsidók főpapja között nemcsak racionális érveket vonultat föl, hanem a rabbi részéről némi ravaszkodást is, hiszen csak így érheti el, hogy a helytartó, miután már fölismerte, hogy a császári parancsnak engedelmeskedni nem tud, vele szembeszegülni viszont nem akar, ne mondjon le, helyet hagyva ezzel egy olyan utódnak, aki aligha vitapartnernek fogja őt tekinteni. A rabbi olykor a sarokba szorítja érveivel Petroniust, aki körül ugyanakkor fokozatosan bezáródik egy számára sokkal veszélyesebb harapófogó is, és ha nem látnánk ezt a másikat, amelynek szárait Rómából vonják szorosra, talán még mosolyoghatnánk is a gyengülő érveivel maga teremtette kutyaszorítón. Csakhogy ebbe a groteszk kutyaszorítóba az az ember került, aki vitába bocsátkozott, miközben módja (és a hatalmi erkölcs nevében joga is) lett volna a vitánál hatékonyabb érvek: a fegyverek bevetésére. Ez a „nevetséges" ember azonban belátta a hatalmi erkölcs embertelenségét, és pusztán az emberi tisztesség nevében döntött. Székely még itt is tud csavarni egyet a helyzeten, tudniillik kiderül, hogy Petronius „tétlen hatalma", pontosabban heroikus erőfeszítése, hogy tisztességes maradjon, két ártatlan ember életébe került. Segédtisztjeit, Luciust és Probust ő maga végeztette ki árulás vádjával, azaz maga is bemocskolódott, Caligulává vált a zsarnoki hatalom elleni harcban. Ez a mozzanat egyrészt szemléletesen arra utal, hogy mocskos időkben a legjobb szándékkal is nehéz tisztának maradni, másrészt alkalmat ad Petroniusnak, hogy miután már erkölcsileg fölmentettük, ő még ne mentse föl magát, és kimondja, MAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK
