Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Magyarországi előadások
magyarorszAgi előadások 148 KOLTAITAMAS ius Maximusától is, aki kegyencként beépül a hatalomba, s bár kezdettől fogva azzal a céllal, hogy belülről megdönti, morálisan valójában egyre inkább hasonul hozzá. Caligula helytartója a maga „viszonylagos" hatalmi pozíciójában erkölcsileg sokkal szilárdabb. Az alattvalók türelmére vonatkozó gondolatsor például tökéletesen mentes minden cinizmustól. Publius Petronius morális szilárdságának bizonyítékaként a köréje záródó, egyre szorosabb harapófogóban is képes tiszta ésszel, világos logikával végiggondolni saját és a gondjaira bízott tartomány helyzetét. A logikai végkövetkeztetés nem lehet más, mint az, hogy ha immorális a parancs, képtelenség egyszerre hű maradni az eskühöz és a lelkiismerethez. A tisztesség pedig csak úgy őrizhető meg, ha a kettő közül az utóbbi szavára hallgatunk. Vitathatatlan ennek a kérdésfeltevésnek és megoldásnak a moralizáló tartalma, és bár a történelemből megtanulhattuk, hogy a közösségtől elidegenedett hatalommal kapcsolatban moralizálással nem sokra megyünk, ebben az esetben Székely megtalálta a módját, hogy a merőben politikus témát - anélkül, hogy kiemelné társadalmi-történeti összefüggéseiből - mint tisztán erkölcsi példázatot mutassa föl. Caligula hatalmának természetére ugyanis egy formális mozzanat - a császár szobrának elhelyezése - révén történik utalás, és bár ez éppúgy történelmi tény, mint például a csődör kinevezése konzullá, éppen formálisságánál, ha tetszik: jelképességénél fogva alkalmasabb egy példázat céljaira. Ezért nem véletlen, hogy a csődör „esete" vagy a császári filozófia indítékai csupán fölemlítődnek (az utóbbi: a lehetetlen megkísértése, a hatalom határainak kipuhatolása inkább csak egy Camus-nek tett gesztus), míg a drámai konfliktus alapja látszólag jelentéktelen semmiség. Mert végül is eldöntheti-e egy nép sorsát - most már „alulról", a nép szemszögéből nézve -, hogy hajlandó-e elhelyezni templomában egy mellszobrot? Megéri-e a kockázat? Érdemes-e föláldozni a szó szoros értelmében mindent - a puszta létet - egy márványból vagy bronzból készült buszt miatt? Szabad-e ellenszegülni egy jelképnek? Nem okosabb-e, nem taktikusabb-e formálisan végrehajtani az önmaga elismertetését is formális gesztussal kierőszakoló hatalom parancsát, különösen távol a „központtól", a birodalom szélén, ahol talán éppen az engedelmesség látszatával sikerülhet kivédeni a szobor bevitelénél sokkal súlyosabb parancsot? A dráma válasza (és ez kivételes erény) pontosan ebből a pozícióból meggyőző. Hogy tudniillik nem okosabb, nem taktikusabb, sőt egyenesen lehetetlen. Van egy pont, ahol az alattvalók lehetetlenének szembe kell szegülnie a hatalom muszájával. Ezen a ponton túl már egy nép lelkének az integritásá
