Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Magyarországi előadások

Özönvíz előtt

145

Megszoktuk, hogy az elidegenedés színpadon dermesztőén fagyos atmoszférát teremt; itt, a ritkított levegőben, a nézőtérről láthatatlan fátyollal elválasztva, az emberi szenvedés szenvedéllyel megalkotott képe tárul fel előttünk.

Persze, méltatlanság volna épp e kiváló rendezői teljesítménnyel szemben, ha elhallgatnék: helyenként zavar a szöveg és rendezői koncepció különneműsége. Érdekesképpen nem a dialógusban: a nagy író szövege tökéletesen idomul Harag színpadi világához. A naturalista cselekmény egyes sémái zavarják élményünk egyöntetűségét, fel-feltolulnak olyan kérdések, melyek egy abszurd dráma láttán meg sem fogalmazódnának. A nézőt izgatja, mit is érez voltaképpen egymás iránt Havadi és felesége, és kíváncsi: miért mérgezi meg Darkó az ál-Szántót. Darkónak ez a tette csak az absztrakt „életérzés" síkján indokolható, e különben nagyon is céltudatos, démonian számító figura logikájával nem fér össze, márpedig hiába minden rendezői lelemény, a néző a szereplőknek konkrét, naturális lényét is érzékeli.

Megsínyli ezt a kétarcúságot a színészi játék is. Az átlagnéző általában nem észleli külön a rendezői teljesítményt, hiszen az az alakításokban testesül meg. Ez esetben ritka sarkítottsággal válik külön rendezés és színészi játék. A rendezés tökéletesen homogénnek hat, az alakítások viszont már elbillennek egyik vagy másik lehetőség (pontosabban: szöveg vagy rendezés) felé. Bodnár Erika Havadinéja például borzongató precizitással, arcán a végzet kirajzolta keserűséggel jeleníti meg általában a saját sorsát nem értő, iszonyatosan szenvedő asszonyt; de ez egyben azt jelenti, hogy ez az Ilon nem konkrét erdélyi úriasszony a harmincas évekből. Kállai Ferenc mint Havadi a másik pólus felé hajlik; ő gazdag árnyaltsággal hozza azoknak az éveknek lecsúszott dzsentroid vállalkozóját, de épp ezért jóval kevesebbet mutat az elidegenedett kisember absztrakciójából - vagyis a házaspár alakítói ellentétes stílusban játszanak. A leghálátlanabb szerep Sinkovits Imrének jutott. Nagy István rokonszenvvel, de egyben kritikával ábrázolt egy mozgalmi embert, aki sorsát egy pusztulásra ítélt réteghez köti és botlásáért életével lakok Harag azonban Szántót is belemontírozza az önmagukat és egymást nem értő emberek tablójába, és kevés lehetőséget hagy a színésznek, hogy ezen belül bizonyos különállást is érzékeltessen. így Szántó alakja, amely legföljebb némi iróniát érdemelne, már-már komikussá válik, amit persze Sinkovits óriási rutinjával, emberséget és erőt árasztó színpadi jelenlétével ellensúlyoz.

A nagy lehetőség persze Kálmán Györgyé. Darkóra a rendezői elgondolás rendkívül gazdag, izgalmas feladatot bíz. Az abszurdok világában búj-MAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK