Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Magyarországi előadások
MAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK 144 SZÁNTÓ JUDIT nem üres, labirintusszerűen tagolt, hófehér játéktér; percről percre pszichológiai hitellel kidolgozott, folyamatos átélésen alapuló játék helyett ideges, szaggatott előadásmód, nagy, vészterhes csendek, fojtott, természetellenes suttogás, monoton, a tartalmat cáfolóan lehűtött közlések, majd hirtelen kitörő, paroxizmusba csapó heves indulatok. A cselekményt meghatározó érzelmek, attitűdök mind megvannak, de nem naturális valójukban, hanem hol szűkítve-komprimálva, hol a természetesnél sokkal izzóbbá hevítve. És míg a szövegben minden világos és motivált - itt titkok vibrálnak, a szereplők nem adják oda magukat maradéktalanul. Ez mind szép és bizonyára roppant érdekes lehet, mondhatná erre e sorok olvasója - de hát illik ez a megvalósítás épp ehhez a drámához? Nos, Nagy István például nemmel felelt e kérdésre; elismerve a rendezés eredményeit, úgy vélte, ezek csillogtatásához más darabot kellett volna választani. Harag azonban az utókor nevében nyúlt a műhöz; az utókort pedig óhatatlanul más értékek érdeklik, mint a mű keletkezésének korát, melyet az író kifejezett. A rendező a darab mélyebb rétegeibe hatolt, és a naturalista drámában - amelyet azonban nagyszerű író, az emberi lélek és a társadalmi mozgások nagy ismerője alkotott - felfedezte az elidegenedés modern, a ma emberéhez szóló drámáját, amelynek csírái akkor is jelen vannak a műben, ha ezt Nagy István tudatosan nem érzékelte. De vigyázzunk az elidegenedés szóval, amelyet sokszor fetisizálnak. Itt nem az abszurd drámák végzetes, kiismerhetetlen sorsszerűségéről van szó, hanem egyén és társadalom mozgásának aszinkronitásáról, amely minden elidegenedési jelenség alapja. Ezek az emberek nem értik a társadalom mozgástörvényeit, nem találják meg a helyüket a társadalmi küzdelmek frontjain, ezért nem értik meg azt sem, ami velük, és ami szubjektíve még katasztrofálisabb: ami bennük, magukban történik. íme a fejéről talpára állított abszurd, az átvilágított kommunikációképtelenség, a teljes káoszban kigyúló, elrendező világosság. És ebben az átcserélt-átértékelt színpadi környezetben mégis a Nagy István teremtette figurák hiteles tragédiáját látjuk: szánandó, jobb sorsra érdemes embereket, akik hiába kapálódznak sorsuk ellen, minden mozdulatukkal mélyebbre fúrják magukat a mocsárba. Nem tudunk azonosulni velük, mert végzetes vakságuk szerencsére már idegen tőlünk, de sorsuk egyes elemeit mi is ismerjük, ezért megértjük őket és átérezzük kínjaikat. Mert a Harag György ábrázolta elidegenedés nem az abszurd drámából ismert mechanikus, emberségükből kivetkezett, groteszk marionetteket teremt, hanem élő embereket, akik ugyanakkor azért hatnak stilizáltnak, mert egy jellegzetes vonásuk nagyítódik fel: állandóan és mérhetetlenül szenvednek.
