Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Sütő és harag

SÜTŐ ÉS HARAG

126

SZAKOLCZAY LAJOS

Láthatóak az előadáson végigvonuló fokozatok is: kősivatag, „lélegző tenger", kősivatag, hullámzó búzatenger - és életet kioltó kő. Az utóbbi épp az áldozati oltárként megvilágított sárga búzamezőben, ott, ahol a sziklás merevség - képileg - föloldódni látszik, hogy átadhassa helyét a végkifejlésben fölgyorsult szavaknak.

Harag látványban is sokkol: korábbi színpadképeinek komorságát a XX. század vibrálóbb idegessége váltja föl. (A harmadik felvonás - sövényekkel jelzett búzamezőjének égető sárgája Van Gogh képi világára utal.) Forradalomról vallott etikája, humánus embereszménye itt a kétkedés etikájává alakul. Sütő gondolatát végigvívén: megmenthető-e a Föld s evvel együtt az ember? Az utóbbinak, ha nem hajtja fejét az alázat porába, terem-e - teremthet-e - lázadó dicsőség, vagy megmarad a rákényszerített zubbonyban: „hallásközelben", „ütésközeiben", „fojtásközeiben"? A rendező vallomáskényszere természetesen az értelmezésben, az értelmezést segítő képi világban valósulhat csak meg. Leleményei közül ezúttal csak kettőt említsünk, nem kevésbé annak illusztrálására, hogy a darab logikája határozza meg, mikor mi kerül előtérbe.

Elsőként a harmadik felvonás nyitó jelenete: Ádám Urat vádoló, madáchi mélységekben megmerülő monológja kínálkozik példának. Sütő káromló szenvedélytől sem ment, kérdéseket kérdésekre halmozó imája úgy foglalja össze az emberiség (egy nép, egy nemzetiség, egy esendő ember) panaszait - előzménye ott van a Nagyenyedi fügevirág Bethlen Gábornak „nyílt levélként" föladott zsolozsmájában -, hogy a madáchi falanszter fölrúgásaként a másságot, a különvélemény fejlődésre sarkalló hatását, a változatosságra való törekvést jelöli meg mint követendőt. Minduntalan kérdez és kérdez, mert ha nem kérdezne - ahogy Ádám mondja az elveszettnek hitt Káinról -, önmagát utálná meg a hivatássá lett alázkodásban.

Harag a jelenetépítésben, az egymásra sorjázó gondolatokban észrevette a nagy lehetőséget. Abban például, ahogy Ádámját - a sok kiváló alakítás közül tán a legnagyobbat nyújtó Vadász Zoltánt - le merte ültetni (nem is a középpontba, nem is hivalkodóan egy félreeső kőre), s hagyta alázuhanni a szavakat, szerepértelmezése dominált. A kolozsvári Ádám (a budapesti „pityókásan kedélyes" figurával szemben) csupa seb, csupa megvetés. A kiűzetést létében szenvedi meg, kiábrándultságában nagy veszteségei is (felesége és fiai s a többé Igeként már nem ható Úr) szerepet játszanak. Hatalmas a terhe. Mikor szól, nemcsak átkoz, könyörög, fenyeget, hanem - egyenlő ellenfélnek mutatván magát! - az Úrhoz próbál nőni. Vadász Zoltán, ahol az értelmezés úgy kívánja, meg-megszakítja a monológot; meg-