Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Sütő és harag

SÜTŐ ÉS HARAG

122

SZAKOLCZAY LAJOS

inkább azokkal a lírai helyzetekkel, amelyek - hisz emberiség-költeményről van szó! - a jobb megértést és az árnyalatok gazdagságát is szolgálva, törvényszerűen jelen vannak, de a színpadon esetleg lassíthatják a dráma kibomlását. Harag tehát a kitűnő olvasmányélményül szolgáló drámakölteményből, látomásához és a korábbi két Sütő-dráma, az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán színpadra állításához híven, úgy formált színpadi művet, hogy az írói anyagot saját képére szabta. Fölfogás kérdése, hogy evvel mit nyert, és mit vesztett az előadás.

Már a Csillag a máglyán esetében is megcsodálhattuk nagy biztonsággal dolgozó „metszőkését", amely a szöveghűségre épülő Madách színházbeli előadáshoz képest bárdnak is mondható.

Harag csontot tör, vért fröccsent, velőt vág.

Ádám Ottó koncepciójában a Szervétet alakító Huszti Péter vallomásos hevülettel még elmondhatta az életénél is drágább könyvről s az írás becsületéről szóló monológot, de a kolozsvári színpad nagy formákat mozgató, érdességet és durvaságot is a sokkhatás egyik „kellékének" tekintő színpadképe Héjjá Sándor ellágyulását nem engedhette meg.

A szöveget gondozó dramaturgiai munka a Káin és Ábel esetében is arra irányult, hogy már a színpadra állítás első fokozatában - a rendezői olvasatkor! - megvilágosodjék: a mitologikus témába bújtatott darab üzeneteivel, erkölcsi kérdésfelvetéseivel és korunkat is vizsgáztató humánumával - miként azt Gálfalvi Zsolt hangsúlyozta - mai tapasztalatokat is hordoz. „Sütő egész életművével egy olyan közösség írója, amely történelmi, társadalmi helyzetéből következően különösképpen érzékenyen rezonál a XX. század szakadékos domborzatára, arra a korra, amelyben olyannyira szembetűnővé váltak az emberi haladás nagy ellentmondásai, kínzó és fenyegető alternatívái."

Sütő szövegében Harag György a trópusi hővel ellentétben az elkomorulót, a didergőt, a megőszült föld vörösmartys fájdalmát vette észre. No meg a késélen táncoló helyzeteket. Mert igaz, hogy Szervét mondja Kálvinnak: „a folytatásod lehettem volna", s a tettétől eszelőssé váló Káin is a szándékok közös ágba fonásáról regél: „Egymásnak létrafokai lehettünk volna a nagy falak alatt", de ennek az egymásban támaszt kereső „testvérszerelemnek" legtöbbször az erőszak vetett véget. A másik „fölfejlődésére" várni nem tudó: akasztófa, máglya és gyilkoló kés. Az egymással szembenéző indulatokat kellett szinte a - kritikusok által szóvá is tett - harsányságig, a kiabálva kiátkozásig fokozni, hogy a paradicsomi dúsgazdagsággal: a mézzel teli folyamokkal, a narancsligetekkel ellentétben a kietlen táj kőkopárságához csapódjék a beszélők nagy távolságát is jelképező szöveg.