Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Kolozsvár
KOLOZSVÁR 102 SZAKOLCZAY LAJOS érő, porba lógó köpenyének hatalmas zsebeit lehúzzák a könyvek, alig várja, hogy megpihenhessen. Teste és lelke egyformán nehéz. A nyakán körbetekert hosszú sál és a likas kesztyű mutatja, hogy gazdájuk valaha jobb napokat is élt. Remegő fehér ujjai most csak a semmit kutatják, s látása mintha meghomályosult volna, hogy helyébe egy kifinomultabb „műszer" lépjen: a belső látás. Hogy Vadász Zoltán nagy színész, arról már többször meggyőződhettünk. Amikor belekezdett ama emlékezetes Adám-monológba (Káin és Ábel), porszemnyi voltát úgy tárta a hatalmas Istenség elé, hogy teste-lelke beleremegett. Sok év után is emlékszem a nézőtéren ülő döbbenetre. Mostani alakítása nem kevésbé megrázó; s mivel alig van játéklehetősége - egy pádon ülve mondja a monológot -, mindent a hanggal és az értelmezéssel kell megmutatnia. Reszket, remeg és káromol ez a hang, máskor halk és rezignált. A bölcs mosoly csupán akkor jelenik meg az arcon, amikor a Tündérhonba vágyó Csongorhoz szól: „Költők világa, szép tündérvilág. / Mi kár, hogy álom, gyermeknek való." A monológ végén már egy megfáradt alak kel fel a pádról, s mintha túlvilági sétára indulna, kezd botorkálni hazafelé. De nem! Egy pillanat alatt kijózanodik, s hirtelen megáll a pad melletti szemétkosár előtt. És addig-addig guberál, amíg kincsre nem lel. S úgy fogja elhagyni a színpadot, hogy figyelmünk a remegő kézre terelődik, amint a Tudós a szájához emeli a kettétört kenyérdarabkát. Vadász második monológja szintén nagy hatású. Az „élhetetlenségen" és „halhatatlanságon" töprengő Tudós, nem törődve az ördögfiak-huligánok csúfolódásával, már csak azokat az erőket látja, amelyek aligha tudják visszavezetni őt az értelmes élethez. Süt belőle a pesszimizmus, s ezt megerősíteni látszik az a monológ utáni játék, mely szorosan kapcsolódik a guberálással befejeződő jelenethez. Aki (az első részben) a szemétkosárban talált kenyérdarabbal éhségét csillapította, az most - megszabadulván hitetlen hitétől - már szellemi táplálékát sem akarja megőrizni. A színész ebből az apró mozzanatból is ragyogó jelenetet formál: miután elindul, a könyvet a szemétgyűjtőbe dobja, és méltóságteljesen elhagyja a játszóteret. Kakuts Ágnes (Mirigy) egy lakótelepi szipirtyót játszik: csúnya, házsártos, ugyanakkor mézesmázos. Gonoszsága már-már költészet. Ahogy uralkodik Rókalányán, s áruba bocsátja annak fiatal testét, nyugodtan lehetne bármelyik bordélyház madámja is. Romlottan akar erkölcscsősz lenni, erre kell neki a boszorkánykodás. Kakuts mozgáskultúrája külön is kiemelendő: vonaglik, settenkedik, kígyóként tekereg, pörgettyűt hajt (rajta Ledér!), mászókát „gyaláz" - és bírja mindvégig.
