Eck Júlia: Drámajáték a középiskolai irodalomórán - Iskola - dráma 2. (Budapest, 2000)

Első rész: Drámajáték az irodalomtanításban

Oberon sok tekintetben hasonlít hozzá, ahogy Titánia is az amazonok királynőjéhez.

A legsajátosabb hasonlóság azonban éppen a szerelmesek alakjában fedezhető fel: ők alig megkülönböztethetőek egymástól. A két lány között csak a testmagasságban van különbség, a fiúk között még ott sem: gyakorlatilag „felcserélhetőek", nem is értjük, miért kívánja Hermia inkább Lysandert, Heléna Demetriust. Shakespeare ezzel az ötlettel játékosabbá, de egyben kegyetlenebbé is teszi az erdőben bolyongók érzelmi fordulatait.

Legemberibb jellemeknek kétségtelenül a mesterembereket érezzük. Ok jellegzetes emberi tulajdonságokkal rendelkeznek: gyávák, buták, nagyképűek, félénkek. Nevük is „beszélő név”: gyakran nemcsak foglalkozásukat, hanem valami egyéb rájuk vonatkozó utalást is tartalmaznak (például Bottom (Zuboly): a szövőszék egy része, ahová a fonalat szokták felcsavarni — ülep, hátsó, Quince (Vackor): építkezésnél használt faék — birsalma).

Sajátos megoldás az is, hogy bizonyos szereplők a tündérvilágból és a földi világból párhuzamba is állíthatóak vagy jellemvonásaik, vagy a jelenetekben betöltött szerepkörük szerint (természetesen ezt jó néhány színpadi feldolgozás ki is használta—azonos színészekkel játszatva a szerepeket, hiszen ezek a figurák soha sincsenek egyszerre a színpadon). A legismertebb párhuzam Theseus és Hippolyta, illetve Oberon és Titánia között fedezhető fel, de érdekes az is, hogy négy kísérő tündér szerepel a színen és (Zubolyon kívül) négy mesterember játszik a színdarabban, valamint a szellemek ceremóniamestere, Puck mellett a földiek ceremóniamestere, Philostrat is megjelenik.

A mesteremberek színjáték a a „bohózat a komédiában”: az a rész, melyet az alkalmi esküvői darab közönsége éppúgy megkívánt, mint a reneszánsz néző még egy tragédia játszása közben is. Megvan benne a reneszánsz bohózat minden eleme, mégis némileg eltér attól. Az itt megjelenő emberek ugyanis nemcsak attól nevetségesek, amilyenek, hanem attól is, hogy olyan dologba vágják a fejszéjüket, amihez nem értenek. Mesterségüket valószínűleg jól űzik, de a színház terén amatőrök. Shakespeare viszont nem az. Ez a paródia a kortárs színházi formát gúnyolja ki. Attól mulatságos, hogy reális. Nem idealizált, inkább bíráló. Mégis szeretetteljes. Hiszen arról szól, ami voltaképpen történik. Egy színtársulat egy főúri esküvő alkalmával a pár és a násznép mulattatására színielőadást mutat be. A prológot - persze helyes központozással - akár Shakespeare is mondhatná. így ez a „színház a színházban”-jelenet egyszersmind ki is lép a műből, párhuzamot vonva színház és valóság között.

80