Eck Júlia: Drámajáték a középiskolai irodalomórán - Iskola - dráma 2. (Budapest, 2000)
Első rész: Drámajáték az irodalomtanításban
lentétes tér ez, melyben a sokszálú cselekmény szereplői mozognak, és jellemükből adódóan ki itt érzi magát otthonosabban, ki ott. A sokszálúság az angol reneszánsz színpadtérforma miatt igen gyakori a kor műveiben. Vígjátékokban rendszerint két szállal találkozhatunk: a nemesi (érzelmes) és a paraszti (vaskos-humoros) figurákkal, melyek gyakran hasonló szituációkba kerülve mutatják meg egy helyzet két oldalát. Ezt a sémát gazdagítja Shakespeare: nála már a nemesi szál is kétfelé bomlik: Theseus és Hippolyta esküvőjének történetére és a fiatal szerelmesek históriájára. A paraszti szál ettől teljesen különbözik: a kézművesek készülődésének története semmilyen nyilvánvaló párhuzamban nem áll a nemesek történetével (a színdarab azonban már igen, ahogy erről szó volt korábban). Mindezek mellett Shakespeare még egy negyedik szálat is bekapcsol: a tündérek történetét, Oberon és Titánia civakodását és Puck mesterkedéseit. Ennek a négy cselekményszálnak az eseményei követik egymást a műben, hirtelen és váratlanul váltják egymást, sőt helyenként össze is fonódnak. Bár látszatra függetlenek egymástól, mégis sok szempontból ellenpontozzák egymást. Hiszen a tündérvilág királynője a kézművesek egyikébe szeret bele, a színpadon lezajló bohózatba illő tragédia egy tragikus szerelmet mond el egy boldog esküvő tiszteletére, amely a szerelem állandóságát hirdeti a fiatalok szertelen, csapongó érzelmeivel szemben. A drámában nincs fő- és alárendelt szál, nincsenek fő- és mellékszereplők. Mindegyik történet igen vérszegény, ha egymagában áll, értelmüket, lényegüket, súlyukat éppen attól nyerik el, hogy egymásmellettiségük alkalmat ad a közönségnek arra, hogy együtt lássa mindazt, amit Shakespeare láttatni akart. Éppen ezért az egyes jellemek ábrázolása sem túlságosan kifinomult, így a jellemkomikumnak, mint alapvető komikumforrásnak kisebb a jelentősége a műben. Annál nagyobb a szerepe viszont a helyzetkomikumnak, amely nemcsak ott van jelen, ahol számítunk rá, szinte mindegyik szálon előfordul. A jellemek közül legkarakteresebb vonásokkal talán az egyik legkisebb szereplő, Egéus bír: alig negyven sornyi szerepében élesen kirajzolódik az ostoba, kegyetlen, önkényeskedő, de ugyanakkor alázatos, vagyis jellegzetesen feudális észjárású nemesember, akinek értékrendje távol áll mindattól, amir a reneszánsz és Shakespeare fontosnak tartott. Theseus alakjában Shakespeare a „fejedelem" arctalan alakját mintázta meg: erőt sugárzó, nyugodt, teljhatalmú urat — talán a mű megrendelőjét. 79