Eck Júlia: Drámajáték a középiskolai irodalomórán - Iskola - dráma 2. (Budapest, 2000)
Második rész: Drámajáték irodalmi művek tanításakor
az együttlétet és a különállást egyaránt jelképezve - Nikodémus alakja. Érdekes, hogy csak Magdolna arca „fordul szembe" a nézővel, a többi szereplő arca a szobor bal oldala — a halál oldala — felé irányul. Az arcok érzelemteliek, és a hagyományos ikonográfia szerint a legfontosabb szereplő, Mária alakja a szobor leghangsúlytalanabb figurája. Átszellemült arca alig emelkedik ki a csoportból, tarkója Nikodémus testével, jobb orcája Krisztus fejével olvad össze. Ebben a szoborban az ölelés valóságosan is, szimbolikusan is nagyon fontos szerepet játszik. Ellenétben a római Piétával, ez a szobor nem tökéletesen lecsiszolt, kidolgozott. Valószínű, hogy Michelangelo szándékosan hagyott finomabban és durvábban csiszolt felületeket a művön, így játszva a fény és a felület különböző hatásaival. Michelangelo utolsó felhasználandó alkotása az úgynevezett Rondanini Piéta, mely jelenleg Milanóban, a Castello Sforzescóban található. A mű befejezetlen, bár Michelangelo három változatban is megpróbálta megvalósítani elképzelését. Az első verziót 1552—53 körül kezdhette el, a másodikat 1555-ben, míg a harmadik nem sokkal a halála előtt keletkezhetett, 1564- ben. Ez a Piéta kétalakos, ahol mind Mária, mind a halott Krisztus álló helyzetűek. Itt már nyoma sincs a reneszánsz szépség ábrázolásának. Kidolgozatlanságában is nyilvánvaló, hogy Michelangelo nem a szépségre, nem a természetességre, a valósághű ábrázolásra, hanem a gondolati tartalomra helyezte a hangsúlyt. A helyzet fizikailag megint elképzelhetetlen: Krisztus nem állhat meg rogyadozó lábain, de itt a művész már nem is törekszik ennek valamiféle ellenpontozására, sőt: mintha az élő támaszkodna a halottra, s erejét a súly tartásából merítené. Az alakok rendkívül karcsúak, magasak, légiesek, alig van földi jellegzetességük. A felületek csiszolatlanok, durvák, a tekintetek és az arcok nem törődnek a nézővel, csak önmaguk felé fordulnak. A legérdekesebb részlet pedig az, hogy itt már nem beszélhetünk az alakok összefonódásáról, ez már egy másfajta „ölelés”: itt a két alak eggyé válik, Krisztus feje Mária vállából van kifaragva, testük is egy tömböt képez. (Állítólag ezt Michelangelo pár nappal halála előtt faragta ilyenné.) Ez a titokzatos, zárt helyzet Michelangelo utolsó üzenete számunkra erről a témáról. Az azonos téma három különböző helyzetben való feldolgozása sokféle értelmezési lehetőséget ad. Foglalkozásunk feladata, hogy az ölelés drámai erejét próbáljuk meg megfogalmazni a különböző művekben. Megpróbáljuk tetten érni a helyzetet, a „két karodban” Pieta-értelmezésének különféle 171
