Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Nádas Péter: Pina Bausch, a testek filozófusa

Valamit a hassal csinálni. Egy kis szerencse. Teaching somebody. Valaki elvesz. Gyerekjáték. Karmok. A saját fejedet hajítsd el. Szoríts nekem. Egy bohócmozdulat. Valamit keringőre. Hintáztatás. Felöltem egy mozdulatot. Az optimista. Ok és okozat. Megmérni a saját testeden. Egyetlen kézzel simogatni. Ütni a test tagjaival. Lökni önmagunkat. Valami tönkrement.”

Mozdulatok, érzések, jelenségek, melyek a végtelenségig részletezhetők. Ezen az estén Pina Bausch az elemeire szétomlott világot táncolja el. Egy olyan világot, amelyet se idő, se tér, se emberi akarat, se törvény, szabály, eszme, szándék, óhaj nem szervez többé egybe. Az őrület és az erőszak legfeljebb minduntalan visszatér, miként a szél.

És akkor mégis történik valami egészen rejtélyes ebben a természetire már csupán emlékeztető, múzeumi díszletekkel lehatárolt, puszta térben. A táncosoktól elveszik a lábukat.

Valahol a színfalak mögött vették el. Lökni önmagunkat. így kell a színtérre ismét kitáncolniok. Földre kerültek; lótuszülésben ülnek, rendesen, párosán, egymás kezét fogva csusszannak és huppannak ki a két tárló, az őserdő és a sivatag között. Átlósan kelnek át a színpadon, valószínűleg a vizet akarják elérni. Ahhoz azonban, hogy elérhessék, két lépcsőfokon kéne fölmenniök, s a medencére nyíló ajtót is ki kéne nyitniok. Ültében föl is pattog, ugrál az első pár; aztán a második, a harmadik, egymás hátára hágva. S mivel az elsők nem tudják ültükben kinyitni az ajtót, mert hiába igyekeznek, nem érik föl a kilincset, a következők nyomása alatt hol fölkenődnek a falra, hol lecsurognak a falról, s így tovább, a többiek. Nincs megállás. Lábuk nélkül kell tovább táncolniok. Páronként csurognak le a falról, s megy tovább a processzió. Most a rivaldával párhuzamosan kelnek át a színpadon. Csosszanás, huppanás. Haláltáncot látunk, ez világos,

27