Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)
Forgách András: A szőnyeg mintázata
ző-végleges világgá tudja változtatni. (A közeg: a többi táncos és a teremtett környezet - díszlet és fényeffektusok, zene valamint maga a történet, amit elmond. Erre még visszatérek.) Az egyik táncos átigazít - mintha bábukat - egy szenvedélyesen összefonódó párt: a lány (akin ugyanaz a fehér hálóing van, mint Bauschon, és Bausch mozdulatait „tette át” mindeddig táncba) a fiú nyaka köré fonja a karját és valósággal rátapad. Szemük lehunyva, egyek ugyan, de mintha álomban lennének egyek csupán. Egy harmadik táncos odamegy hozzájuk és a lány karját és a fiú karját úgy igazítja át, hogy a lány a fiú karjában feküdjön, mintha a fiú „ölbe kapta” volna. Amikor ellép tőlük, a lány lassan lecsusszan a földre, ahogyan a fiú karjai elerőtlenednek, majd fölkel és ismét a fiúra tapad, mint az előbb. Erre a táncos - aki már kifelé tartott a színpadról - visszatér, és újra visszaállítja a párt, ugyanúgy: a fiú karját a lány alá segíti, a lány nem kapaszkodik, hanem átöleli a fiú vállát, majd megint elindul kifelé. A lány ismét lecsusszan a földre, aztán megint a fiúra tapad, mint előbb. A táncos megint visszatér, most már nem hagy annyi időt a párnak: és ez így ismétlődik, egyre rövidebb időközökben, míg végül már szinte mellettük áll, a lány lezuhan, már pattan is fel, hogy még azelőtt a fiúra tapadhasson, hogy a harmadik át tudja állítani őket: végül már maguktól csinálják a mozgássort, mint egy gyakorlatot. Mely egyben hisztéria is. Melyben egyben virtuozitás is. Mely egyben megálló időpillanat is. Bausch munkában. Az egész előadás a párkapcsolatokról szól - ez egyébként a táncművészet kvintesszenciája, hogy leginkább párkapcsolatokat tud ábrázolni: férfi- és női testek viszonyát, és csak ezen keresztül hármasságokat: ha mondjuk a Szentivánéji álom erdőben bolyongó szerelmespárjaival 107
