Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Forgách András: A szőnyeg mintázata

vetem össze az ilyen ábrázolatokat, azt mondhatnám, hogy a drámában, a megjelenő, beszélő, párokat váltó szerelmesek (ahol Puck vagy Oberon lenne a Bauschnak megfelelő személy) közvetlenebb, bonyolultabb, áttételetesebb, hogy úgy mondjam „kiterítettebb” mintáival találkozunk. Van egy rózsaszín parókás, fekete kabátos nő, aki tétován topog ide-oda, a többiekhez odamenne, de valahogy mindig visszatántorul, azt táncolja „játssza” el, hogy nem tud semmibe aktívan belekapcsolódni, de nézője sem tud lenni igazán, szeretne segíteni, de nem tud, stb. Végül eléri, hogy egy fiú megcsókolja: mindig a kijáratnál kapja el: valamelyik ajtónál - három van: az egyik egy forgóaj tó, balra, hátul - a fiú elé kerül, aki megcsókolja, majd egy másik kijárat felé közeledik, de a nő ott is utoléri, a fiú ott is megcsókolja, inkább csak összeérintik ajkukat, egy kapcsolat kezdete lehetne ez, de nyilvánvaló, hogy mindig a nő kezdeményez, a fiú csak enged, míg végül nem enged, és a dolog némileg erőszakosabb fordulatot vesz. Az ismétlődés jellege itt is felismerhető: mintha egy feladatot kaptak volna a koreográfustól, amit megoldottak (az addig bátortalan nő fellépése, a fiú elutasításra képtelen beletörődése) majd ismét, egyre mechanikusadban és gyorsabban végkifejletig viszik a cselekvést, amíg valami mássá nem változik: ezúttal a fiú elutasítása lesz véglegessé. Az előadás egy adott pontján a nő parókája és kabátja rákerül Bauschra: eltűnik a dús fekete copf, a jellegzetes, kissé szögletes homlok: ott áll, mint egy bábú, a színpad közepén, addigi, hipnotikus mozgása keveredik a ruhát és parókát viselő nő kissé közönséges mozgásával: tanácstalan lesz, névtelen szereplővé süllyed. Magánya immár nem csak a művész magánya, hanem a puszta létezőé. Ha tetszik, ilyen egy Bausch-i mondat (vagy metafora, vagy áttétel): az alkotóra visszahárul teremtményei sorsa. S a képlet olyan, mintha két

108