Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Forgách András: A szőnyeg mintázata

te még bensőséges, „bent hagyott” forma, szemben a kidolgozottal és megmunkálttal. Mert a születő forma gondolata jelenik meg abban a sovány testben, a lapátkezeivel és kiütköző bordázatával, ahogyan Bausch hálóingben, a színpad szélén, hátul, mintegy mellesleg létezik. Bausch jelenléte - falnak ütköző, holdkóros mozdulatai, két finoman előretartott karja, mely egyszerre a tapogatózás, a védekezés és a védtelenség jele, ahogy szinte tántorogva jár az asztalok-székek mögött - részben a mű önéletrajziságából fakad: a vendéglősök lánya sok megfigyelést tett gyermekkorában a vendéglő asztalai alatt bujkálva. Hogy ő is jelen van, súlyos copfjával, hasonlíthatatlanul ovális arcával, furcsa tekintetével - igaz, most lehunyja a szemét, ugyanúgy, mint az „őt” táncoló táncosnő, aki elől egy alkalmazott folytonosan eltakarítja, felborogatja a székeket, asztalokat, démoni gyorsasággal, nehogy beléjük ütközzön tekintetével, mely egyszerre lángoló és szemérmes, mint egy hal vagy madár pillantása, rezzenetlen, ugyanakkor nagyon sebezhető. Hogy ő is jelen van, az már magában megmutatja, hogy mi foglalkoztatja igazán, és miért lehet na^gy megújító: mert ott akar lenni a mozdulatok születésénél. És meg akarja mutatni nekünk, hogy miként születik meg ott és akkor. (Persze ezt csinálja akkor is, amikor „csak” koreográfus: vagyis a távollevő Teremtő.) Jelenlétével rámutat, idézőjelként, nyílként vagy angyalként arra a bizonyos mozdulatra, amely vagy a kiszolgáltatottság, vagy a szenvedély, vagy a tanácstalanság mozdulata. Tehát: keletkezés és bezárulás: születés és véglegesség nála mindig egyszerre jelennek meg a koreográfiában. Ez valószínűleg sok táncszínháznál van így: mert a mozdulatoknak gyakran didaktikusnak kell lenniük, mint a némák jelbeszédének: túlzottan artikuláltnak, hogy evidenciává válhassanak. Ami Bauschnál igazán új: hogy a közeget is ilyen keletke106