Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)
Forgách András: A szőnyeg mintázata
és mi az ember benne - de inkább megfordítva: hogy mi az ember, és mi a világ benne í Ezt a tudását azután vagy képes alkalmazni maga is, beleépíti valamelyik írásába, mondatába, képébe, de ha nem, akkor értő módon képes átadni magát a Pina Bausch-műveknek, tehát eszményi közönsége a művésznek. Mert nagy művésszel állunk (pontosabban, többnyire: ülünk) szemben. Ülünk, tehát pihenünk, és úgymond befogadunk. Valaki éppen helyettünk működik. Várjuk, hogy ez a valaki meglepjen. Várjuk, hogy hozzon valami újat, valami ismeretlent. (Negyed évszázadon át tartani ezt a meglepetésre való képességet, nos, azt gondolom, ritka kegyelmi állapot.) Furcsa dolgokat várunk egy ilyen művésztől. Kötelességévé tesszük, hogy minden legyen. Azt várjuk tőle, hogy a mi meghosszabbításunk, a mi meghosszabbított érzékszervünk legyen. Hogy kint is legyen és bent is legyen. Végül is érdemes megnézni, hogyan éri el valaki azt, hogy egyszerre legyen a mi érzékelő szervünk és a külvilág minket meglepni képes része. Ennyi a feladvány. Vissza Themisztoklészhez. Szerintem Bausch éppen a fordítottját műveli annak, amit Themisztoklész tett. Bausch éppenséggel „felgöngyöli” az emberi létezés tarka szőnyegét, mert úgy használja a maga szerzett és mégis eleve létezett tudását róla, hogy csak a mintázat bizonyos elemei látszanak. Igaz, szerintem a táncszínház általában is ilyen „felgöngyölés”: vagyis erős szűkítés a maga módján, mivel az ember test segítségével, annak természetes állapotaitól és mozgásmintáiból kiindulva magán az emberi testen demonstrálva ragad ki, nagyít fel, és másít meg tudatosan bizonyos mozzanatokat. Bevallom, nehezen viselem el a klasszikus balettet, éppen ezért. Mindig művinek érzem. Egy festő vagy író vagy zeneszerző eleve más anyagba menti tudását, neki, ha úgy 102