Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Forgách András: A szőnyeg mintázata

tetszik, eleve van egy metaforikus dobbantója, de az emberi test a hagyományos értelemben vett színházban is természetes állapotait illuzionálva beszél és mozog egyszerre, mint az életben: társalog, hallgat, táplálkozik, bemegy, kijön, érzelmeit többnyire olyan közismert fizikai állapotok fejezik ki, melyekhez bizonyos szavak vagy mimika is társulnak. A táncszínház azonban - és minden koreográfus tudja ezt, mert munkássága során olyan csakis rá jellemző mozdulatokat keres (hogy úgy mondjam, kifejezetten „keresett mozdulatok” ezek), melyek majd vízjelként megjelennek minden előadásban - egykét nagyon karakteres minta, illetve e redukált minták szüntelen törésvonalának hézagmentesnek illuzionált összeillesztései ezek, többnyire zenei kísérettel. Ha valaki kötekedni akarna velem, most azt mondhatná, a színház is éppen ilyen, egy Csehov- de még egy Beckettelőadás is folyamatot illúziónál, teát isznak, csevegnek, várakoznak, monologizálnak, miközben apró darabkákból épül fel mégis a világuk, de én itt és most csak annyit állítok, hogy az, aki magát az embert vagyis az emberi testet használja anyagául, és az emberi megnyilvánulás bizonyos formáiról eleve lemond, az erősen redukál, tehát „összegöngyöl”.

Ha viszont Pina Bauscht most egy nagy ugrással általában a táncszínházi hagyományokkal állítjuk szembe, ő éppenséggel szétterít, sőt fölfejt egy addig létezett mintázatot, mert - újfajta elbeszélőmódjával, a narráció (a szerkezet, a dramaturgia) csakis rá jellemző eszközeivel, vagy éppenséggel az emberi hang, a beszéd újfajta használatával - minden addigi táncszínházát átvilágít: szabálytalanságaival mércéje lesz annak, hogy mi is az a táncszínház. Tehát, mint minden nagy művész, ő is mindkét irányból megközelíthető. Én mégis inkább a „felgöngyölő”, mint a „szétterítő” Bauschról beszélnék.

103