Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
I. A görög tragédia és az abszurd színház
lenségeket követel. Hiszen tudja, hogy a gyermekkor tudattalanság, a felnőttkor pedig - merő kétségbeesés. Bizony most is boldognak mondalak, fiam, mert mind e bajból semmit észre nem veszel. Mert legjobb semmit meg nem értve élni, míg meg nem tanulsz szenvedni és örvendeni. S ha majd eljutsz odáig, meg kell hogy mutasd az ellenségnek: Ms atyánk sarja vagy. (Aiasz, 552-557) Erich Auerbach a Mimesis híres első fejezetében szembeállítja egymással az egyenletesen megvilágított homéroszi világot és az Ótestamentum történeteinek éles kontúrjait. A homéroszi világ olyan, mint egy dombormű, amelynek minden egyes részletét egyforma figyelemmel, tisztelettel és gondossággal munkálták meg: a relief domború, de nincs mélysége. A hősöket mindig premier plánban mutatja, és a hősök magukkal hozzák a ,jelenidejűséget, amely teljesen kitölti az események színpadát.” A hősök nem változnak, „minden reggel úgy ébrednek, mintha az volna életük első napja.” Odüsszeusz két évtized múltán úgy tér vissza Ithakába, mintha csak egyetlen éjszakára hajózott volna el. Auerbach számára a homéroszi epika és az Ótestamentum a világ és az ember szemlélésének két, különböző módját képviseli. „(...) a lelki élet sokoldalúsága a homéroszi hősök esetében kizárólag az egyes érzelmek egymásutániságában és összefonódásában nyilvánul meg - írta az Odüsszeusz sebhelye című fejezetben. - Ellenben a zsidó íróknak sikerült kifejezniük az egyidejűleg létező tudatrétegeket és az azok között születő konfliktusokat.” Ábrahám, Izsák és Jákob csak egy röpke pillanatra bukkannak elő az árnyéksávból, „(...) a hely és az idő meghatározatlan marad, valamilyen ismertetőjelre van szükségük; a gondolatokat és az érzelmeket nem fejezik ki, csak a hallgatás és egy-egy szó sejteti őket; az állandó és nagy feszültségben egyetlen cél felé törő, s ez okból rendkívül homogén egész továbbra is titokzatos marad.”" Az a gyanúm, hogy tán Akhilleuszt, s még inkább Hektórt is követi ez az „ámyéksáv”, de csak Szophoklész tragédiájában buknak föl valóban az emberek és a világ a sötétségből, majd pedig, mint Rembrandt festményein, ismét elmerülnek benne. Minden titkot feltár a hosszú, végtelen idő, s a napfényen levőket elfedi. Nincs semmi, mit ne várhatnánk (...) (Aiasz, 645-647) 91
