Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

I. A görög tragédia és az abszurd színház

Más szóval hogy semmit sem örökölt apja emberiességéből és nagylelkűségéből, Andromakhé pedig így kesereg:

Elhamvadva hazánk, sok mély tengert mi bejártunk,

s tűrtük a büszke Achilles-sarj gőgjét, ifjonti

dölyfét, s én: gyereket szültem, mint ágyasa (...) (111.325—327)*

Neoptolemosz dicstelenül fejezi be az életét is. Az akháj földre való visszatérése után elment a delphoi jósdába, hogy Apollóntól - aki kölcsönadta Parisz íját, vagy tán a nyíl elrepítésének pillanatában fölvette Parisz alakját - (Nem embertől: egy isten ölte meg / Beszélik, maga Apollón nyilazta le. - Philoktétész, 333-334) elégtételt kérjen apja haláláért. Választ nem kapott, ezért veszett dühében felgyújtotta a szentélyt. Példás büntetésben részesült: Delphoiban halt meg, egy pap szúrta le szent késével, vagy egy másik verzió szerint Oresztész ölte meg.17

A nagy tragédiaírók - de kiváltképp Szophoklész és Shakespeare - drámáiban a hősök magukban hordják jövőjüket és halálukat (A halál az életet sorssá változtatja - írta Malraux), a „sors” mintegy tartozéka a .jellemnek”, vagy más szavakkal: a jellem maga az életrajz. A Philoktétész ben Szophoklész tudatosan és csodálatos művészettel mutatja be Neoptolemoszt ebben a hármas perspektívában: a heroikus korban élő nagy apa fia, aki szeretne olyan ..nagy” lenni, mint az apja a már nemheroikus korban dicsőségre vágyó, éretlen fiatalember és a Trójában kegyetlenségéről hírhedt harcos.

(...) inkább egy szép cselekedettel vétsem el acélomat, mintsem, hogy győzzek aljasul. (94-95)- mondja Neoptolemosz, a prológusban meghallgatván Odüsszeusz terveit. De már egy perc múlva amikor Odüsszeusz, aki tudja hogy milyen ingoványos az emberi szív mélye, felvillantja előtte a dicsőség lidércfényét, Neoptolemosz már nem találja olyan magasnak ezt az árat: Jó, megteszem, lenyelve minden undorom. (120) Amikor Philoktétész könyörög, hogy adja vissza neki a csellel elvett íját, ezt válaszolja neki:

(...) elsőbb vezéreimre kell

hallgatnom, ez a jog, ez szolgálja koszorúmat (925-926)

* Vergilius: Aeneis. Bp., 1962. Fordította Lakatos István.

66