Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig

Ameddig a szem ellát, az egész Fal be volt festve, narancssárga, zöld és kék cirádák díszítették, mind a New York-i metró kocsijait. Berlinnek ezen az oldalán birtokba vette a Falat a punkok civilizációja.

Épp ebben a kerületben, de három vagy négy földalatti megállóval még keletebbre a központtól, már-már a külvárosban, egy idegen nevű teremben hirdették az Emigránsok, MroZek drámájának az előadását. Erre az egy estére jött Berlinbe Czechowicz és Lapicki Varsóból. Nehezen találtam oda. Sötét ablakú bérházak álltak a gyári raktárak között ezen a kihalt utcán. Végül meghallottam valami zenét, messziről jött, kicsit keleti volt, kicsit dzsesszes, és megpillantottam egy csoport kamaszt, mindnyájan farmerban voltak, s egy kapu előtt ugráltak. Török disco volt ott, nemrég nyílt. De jó helyen jártam. A kapuban, egy darab kartonon ott volt a felirat, nagy betűkkel: „Emigránsok”. Lépcsőn kellett felmenni, az első vagy a második emeletre. Egy klubhelyiség volt ott, amelyet sebtében színházteremmé alakítottak. A színpadot, vagy inkább dobogót fehér lepedőkből vagy asztalterítőkből varrt ideiglenes függöny takarta el. A teremben tán kétszáz hely lehetett, de épp akkor hoztak még székeket, mert mindig jött valaki új. Senkit sem ismertem a teremben. De úgy tetszett, itt mindnyájan ismerik egymást. Vállon veregették az ismerősöket, sőt, némelyek szertartásosan kezet csókoltak a nőknek. Néhány házaspár kis gyerekekkel jött, nyilván nem tudták kire hagyniuk őket. Mindenki színes ruhákban volt, nemcsak a nők, a férfiak is, de mintha mindnyájan csak most hozták voltak.

Azelőtt csak egyszer láttam az Emigránsokul annak is már vagy tíz éve lehetett, nem emlékszem már, hol, nálam, Stony Brookban vagy Connecticutban, egy kis campusban, nem messze New Haventől. Egy fiatalember rendezte és ő játszotta az értelmiségi szerepét is. Két évvel azelőtt jött el otthonról, de már feleségül vett egy amerikai nőt, és egy színházi szemináriumot vezetett a campusában.

Az előadás amúgy egyáltalán nem volt rossz. Bár a nézők, a campus diákjai és néhány professzor, láthatóan nemigen értették, miről van szó. Én sem értettem mindent. Nem mindig hallatszott el hozzám a „dialógus” és nem ismertem MroZeknek ezt a darabját. A színészek dikciója sem volt a legjobb, inkább néztem, mint hallgattam őket A bőség hazájába érkezett kiéhezett bevándorlót testes fiatalember játszotta csíkos trikóban. A politikai menekült kigombolt fekete mellényben és bő nadrágban volt, amelyet hózentróger tartott. Fiatal kora ellenére erősen kopaszodott, arcán, nem tudni, miért, nagyon sok volt a púder. Aztán hirtelen megértettem, hogy két bohócot látok, a vöröset és a fehéret, az erőset és a gyengét, a faragatlant és az előkelőt, a XIX. századi, változatlan és elmúlhatatlan cirkuszi hagyomány évtizedeken át, újra meg

473