Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig

újra visszatérő alakjait. Úgy tetszett, MroZek még a cirkuszi gageket is megismétli. De mikor a vörös levette a cipőjét és megmutatta lyukas zokniját, hirtelen még egy forrást, még egy mintát fedeztem fel. MroZek két bohóca Vladimir és Estragon volt. Elválnak és nem tudnak elválni egymástól. Elmennek és nem tudnak elmenni. Mert hova is mennének? Várnak. A Godot-jukra. Ismerem azt a Godot-ot. Én is vártam rá.

Ezen a berlini előadáson, amikor, kissé akadozva ugyan, de felment a foltos asztalterítőkből vagy lepedőkből készült függöny, a színpaddá alakított alacsony dobogón ugyanolyan székek voltak, mint amilyeneket pár perccel azelőtt hoztak a terembe, és ugyanolyan volt az asztal, mint amilyet a söntésbe állítottak. Lapicki és Czechowicz le volt bámulva, és - lehet, hogy csak nekem tűnt fel úgy - nagy vörös szeplőket láttam az arcán. De ők nem voltak cirkuszi bohócok és senki sem nevetett, amikor Czechowicz kinyitotta a kutyaeledel-konzervet. Sőt, akkor sem, amikor megmutatta lyukas zokniját. Csak mögöttem szólalt meg valaki, elég hangosan, s ezt mondta a társának: „Na, azért nekünk nem is volt ennyire rossz.”

Senki sem nevetett az egész előadás alatt. Mintha idegenkedve fogadták volna a két emigránst. De azt hiszem, nem is ez a helyes kifejezés. Inkább restelkedve. Mintha hirtelen rádöbbentek volna, hogy maguk is játszhatnék őket. De inkább csak az egyiket. Azt, amelyik a pályaudvarra jár, mert az nem kerül semmibe, és, végül is hova mehetne? A színház utcájában volt egy vasúti megálló, itt a föld felett jártak a vonatok, időnként hallatszott is az előadás alatt halk kattogásuk.

Az előadás után elhajtottam az asztalterítőkből varrt függönyt és bementem a színpadra. Czechowicz és Lapicki még mindig ott ült azon a két széken. Elállt a szavuk, amikor megláttak. Én is meghatódtam. Egy pillanatig úgy érezhettük magunkat, mintha visszafordult volna az idő, és - mint húsz éve vagy még régebben - a varsói recenzens jönne gratulálni a kiváló varsói színészeknek a kitűnő előadáshoz. De nem volt sok idő a meghatódásra. Czechowicz és Lapicki sietett a vonatra. A büféből söröskorsókban teát küldtek. Megkeseredett a szánk íze. Hirtelen mind a hárman rádöbbentünk, hogy az Emigránsok e berlini előadásán nemcsak a nézőtéren ültek vendégmunkások, hanem maga a lengyel színház is vendégmunkásként dolgozik.

Nem volt még túl késő, nem siettem haza. A csatorna partján mentem. Eljutottam egészen a Falig. Sötét volt az éjszaka, nem látszott a hold. Fekete volt a Fal.

Stony Brook, 1988. augusztus.

Fordította Pálfalvi Lajos.

474