Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig

pillanatra eltakarták a két fiút és a lányt, akik hasonló mozdulattal hajtották le fejüket. Később megkérdeztem Grotowskit, ő találta-e ki ezt a gyönyörű pillanatot. „Nem - válaszolta egyedül Isten a nagy rendező.”

Még később, már alkonyatkor, a hét férfi és a japán lány a jurta előtt nagy kört írva le, futni kezdett. Futás közben többször lépést váltottak; hol felgyorsultak, hol lelassítottak, nem néztek egymásra, mégis egyszerre váltottak lépést, mintha láthatat- , lan fonál kötötte volna össze őket. Mindez nagyon sokáig tartott; de minél hosszabbra nyúlt ez az egyhangú futás, ez az absztrakt, üres, zene nélküli balett, annál lenyűgözőbben hatott. Aztán véget ért. Megkérdeztem Grotowskit, milyen mérték szerint határozta meg a futás időtartamát. „Akkor marad abba - hangzott a válasz -, amikor kimerítette magát.”

Késő éjjel a pajtába vezettek bennünket. Ismét leültünk a padra, az egyik fal mellé. Grotowski a jobb oldali sarokba kuporodott A pajta sötétbe borult csak velünk szemben, egy alacsony asztalon lobogott tizenkét gyertya. A színészek a falak mentén futottak. Váltották egymást, mert mindig csak ketten voltak; az üldöző és az üldözött, férfi és nő vagy két férfi. Meztelen testüket lazán lecsüngő fehér halotti lepel borította, amelyre vastag vonásokkal rajzolták fel a bordák, a medence és a gerincoszlop vonalait. A gyertyák lángja úgy görbült lefelé, mintha a futó testek kavarta légáramlat kaszálná le őket, s ebben a fényben hatalmas árnyak suhantak át a pajta falain.

Ez az ismétlődő szekvencia volt az üldözés, amelynek végén gesztus jelezte a nemi erőszakot, a gyilkosságot vagy a megbocsátást. Két ízben az üldöző, miután utolérte az emberszabású űzött vadat, befedte azt a halotti lepellel, hogy utána a hajsza vagy az erőszak áldozata lassan felemelje lepel borította fejét, és úgy maradjon, rezzenéstelenül, félig ülő pózban, mint a sírból feltámadó Lázár vagy - mítoszoknak és kultúráknak ebben a szinkretizmusában - a szarkofágból felemelkedő, fehér szalagokba pólyáit egyiptomi múmia.

IV.

Kora reggel, a búcsúzásnál megkérdeztem Grotowskit, van-e dokumentációja - fényképek, rajzok, feljegyzések - az egyesztendős munkáról. Úgy látszott, csodálkozik a kérdésen. „Ugyan minek? Igazi nyom úgyis csak az emlékezetben marad.” Majd rám mosolygott. „Ezt igazán te tudhatod a legjobban, Jan. Hiszen te írtál a test emlékezetéről.”

451