Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig

lünk, azonban rövidesen észrevettük, hogy az ablaknál, ahonnan kilátás nyílt a császári kertekre, nagy hévvel közeledett az egyik bali-szigeti táncosnőhöz. Csou En-lai összeráncolta bozontos szemöldökét, tapsolt egyet és kijelentette: „A fogadás véget ért”.

(Mordban aznap este felhívtam a college dékánját. „Talán én vagyok itt az egyetlen, aki személyesen ismeri Kerenszkijt és a Dalai lámát”. Éjszaka egy óra körül telefonhívásra ébredtem. „Nem vagy egyedül. - helyesbített a dékán. - Egy antropológus barátom, aki két héttel ezelőtt jött vissza Indiából, az egyik északi tartományban, majdnem a Himalája lejtőjén, megismerkedett a Dalai lámával, aki Tibetből menekült a kínai hadsereg megszállása elől”.

Egy pillanatra sem fordult meg akkoriban a fejemben, hogy Csou En-lai fogadásán ez az ifjú aranyozott öltözékben és bal keze kisujján hosszúra nőtt körömmel rövidesen Tibet nemcsak vallási, de politikai vezetőjévé is válik, és harminc évvel később Béke Nobel-díjat kap. Még egy befejezés Witkacy szuper-cselekményeihez.

A mai witkiewiczi cselekmények közül ez az egyik legártatlanabb. 1961-ben vagy 1962-ben Onassis, még az elnök életében meghívta Jacqueline Kennedyt kirándulásra a saját jachtján a Földközi-tengerre. Kennedynével együtt ott volt lánytestvére, Lee hercegnő, az Európában szétszóródott Radziwill sarjak egyikének a felesége. A meghívottak között volt Maria Callas. A jachton volt még néhány művész, egy tucat metafizikus és közönséges nyikhaj és feltehetően több selyemfiú is, nem számítva Onassist magát és a tengerésznek öltöztetett Cl A ügynököket. Ezen az Onassis jachton Witkiewicz hősei szinte teljes szereposztásban jelen voltak, és bizonyára nem egy drámája játszódott le az elejétől a végéig.

1968-ban részt vettem Princetonban a világ jövőjét tárgyaló kollokviumon, amelyre három kontinens képviselőit hívták meg. Az utolsó este a szálloda teraszán megláttam egy jómódú lengyel zsidó családból származó régi ismerősömet, akivel családja szakított, amikor nagyon rövid időre börtönbe került tiltott kommunista röpcédulák miatt. Ez még az én egyetemi éveim alatt történt. A háború előtt hagyta el Lengyelországot. Később a forradalom nagy szakértője lett. Washingtonban adta ki a „Füzetek”-et, melyek megérdemelt tiszteletnek örvendtek a kremlológusok és „pekingológusok” körében. Most itt ült ezen a világkonferencián Princetonban, néhány asztallal elválasztva tőlem, köpcös, kopaszodó, arca mint egy óriási tojás, amelyben arany fog ragyogott. Bort ivott egy magas, nála talán két fejjel magasabb középkorú, sötéthajú nővel. Furcsamód az ő arca is ismerősnek tűnt. De csak akkor

433