Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig

fasiszta puccsok és forradalmak minden realista megjelenési módot nélkülöznek Witkacy drámáiban, egyetlen kivétellel, nevezetesen, hogy egymás után következnek. A Witkiewicz-féle cselekmények éppen a belső egység, a pragmatikus motiváció és az élet valószínűsége hiányában váratlanul valóra váltak a XX. sz. második felében. De Sade márki regényei és az Übü király is ugyanezen az alapon realista művekké lettek. Világosan lehet ezt látni Pasolini Szodoma 120 napja című filmjében, amely grafikusan és verista módon mutatja a szórakozásokat (szó szerint szórakozás) jet sem A forma mint a kegyetlenség struktúrája forma nélküli kegyetlenséggé vált. Amikor a szexuális szokások, amelyeket az Új Guinea-i kamaszok között figyelt meg Malinowski, nemcsak a „művészek”, hanem a nyugati kispolgárság délutáni szórakozásaivá is váltak - ezeket csak időnként szakítjác meg a televíziós képernyőn megjelenő terrorista merényletek és elrablások, melyeket a kényelmes karosszékből és kanapéról néznek akkor a metafizikai Létezés Különössége színházából erkölcsrajzi farce lett. Kiderült, hogy nemcsak nézők vagyunk Witkiewicz realista színházában, de sokan közülünk, mit sem sejtve, már régóta statisztál benne.

Több mint húsz éve annak, hogy egy délutáni partyn bemutattak engem Kerenszkijnek Oxford egyik collegében. Alig tudtam eltitkolni csodálkozásomat, hogy ő még mindig él. Kerenszkij egyébként kitűnően tartotta magát. Nagyon jóképű lehetett valaha. Az egyik ujján négykarátos brilliáns gyűrű volt, amit már az ideiglenes kormány miniszterelnökeként is viselt. Ezzel a gyémánt gyűrűvel, nőnek öltözve menekült 1917 októberében a pétervári Téli Palotából a bolsevikok elől. Most éppen végiglátogatott minden nagy könyvtárat és naponta két órát töltött bennük, tíztől tizenkettőig. Csak saját magáról olvasott. Azt akarta tudni, milyen hibát követett el az alatt a kilenc hónap alatt, februártól októberig.

1954-ben, tizenegy évvel az oxfordi látogatásom előtt, részt vettem a lengyel művészek és értelmiségiek delegációjában, amely Pekingbe utazott a forradalom ötödik évfordulójára. Meghívtak bennünket a délutáni fogadásra melyet Csou En-lai a Dalai láma tiszteletére adott. Varsóhoz akkoriban közelebb volt Peking, mint Nyugat-Berlin. A nem túl népes vendégsereg között volt Nehru nagynénje és tizenhat csodálatosan szép hali-szigeti táncosnő. A Dalai láma nagynövésű koraérett fiúnak nézett ki, de egyébként sem lehetett több tizennyolc évesnél akkor. Borotvált fejjel, pazar sárga és vörös színekben, bal keze kisujján hosszúra nőtt körömmel olyan benyomást keltett, mintha egy sekrestyést öltöztettek volna tündöklő püspöki ruhába. Szembekötősdit játszottunk ezen a fogadáson; és amikor nekem kötötték be a szemem, váratlanul karjaimba került Nehru nagynénje. A Dalai láma nem játszott ve432