Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig
időkben kisfiúk és öreg nyugdíjasok foglalkoztak. A dadaisták a bricolage-ból - melyet olyan ragyogóan elemzett Lévi-Strauss - az új esztétika, avagy, ha tetszik, az antiesztétika alapelvét teremtették meg. A jelentéses struktúrákat elemekre bontották, s ezek elsődleges funkciójuktól és jelentésüktől megfosztva, új szerkezetekké álltak össze. De talán még érdekesebb, hogy ezekben az új kompozíciókban, melyek szétszedett órákból vagy kivágott újságcikkekből jöttek létre, megváltoztak az összeillesztés törvényei. S íme még egy igen gyakran idézett részlet Artaud-tól, melyet csaknem ugyanazokkal a szavakkal Witkiewicz is írhatott volna: „A színház nem létezhet a kegyetlenség mozzanata nélkül. Az általános eltörpülés állapotában, amelyben vagyunk, a metafizika csak a bőrünkön átjuthat el a tudatunkig.” Artaud víziói közül négy évszázad múltán a legnagyobb hatásúnak a színház metafizikai fizikája bizonyult. Az 50-es években a „bőrön át ható” cselekvés az egyetemista és underground színházi mozgalmak szinte általános programjává vált Európában és Amerikában. A színház, szent helynek tűnt, ahol az elveszett paradicsom, ha csak röpke pillanatra is, de viszszatérhet. „Paradicsom - most”. És ha nem is tér vissza a Paradicsom, de itt legalább eljátszható. A színház volt hivatva helyettesíteni nemcsak az elveszett hitet, de a forradalmat is, melyről gyorsan kiderült, hogy megvalósíthatatlan. E színházban, mely a „bőrön át” hatott, instant sex és instant revolution - egyfajta Új Felszabadítás ment végbe. Artaud könnyen leírhatta volna Witkacy 1919-ből való manifesztumának utolsó mondatát. Witkacy elsőnek jelezte a metafizikai (később fizikai) Kegyetlen Színház létrejöttét: „Ki kell szabadítani a szunnyadó Bestiát, hadd lássuk, mit fog tenni. Ha begerjed, még mindig elég időnk lesz, hogy lelőjük.” Witkiewicz, akárcsak Artaud, azt tartotta, hogy a társadalmak jólét avagy szegénység általi egyenlősdijében, automatizmus szülte unalmában a művészetnek - különösképpen a festészetnek és a színháznak - ahhoz, hogy sokkot váltson ki, váratlan eszközökhöz kell folyamodnia. De ő az eszközök váratlanságát - avagy, ahogy Witkacy megfogalmazta: a perverziót - másképpen értelmezte, mint Artaud. A színház megújhodását Artaud az irodalmiság felszámolásában, vagy legalábbis az irodalmi szöveg dominanciájának a visszaszorításában látta. Le a remekművekkel! Az Erzsébet-kori drámákat a szöveg elhagyásával és csupán „a kor, a szituáció, az alakok és a cselekmény” átmentésével kell eljátszani. A mágikus és kegyetlen színház nyelve csak az „inkántálás” lehet, mint Peter Brook OrghastjÁbm (Persepolis), egy nem létező nyelv üres jelei, avagy a nyelv puszta hangmatériája, egy „állati” és „naturális” nyelv, „félúton a gesztus és a gondolat között”. 426