Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig

nik, mintha Wedekind Fridával, Strindberg második feleségével együtt részben az ő démonait is átvette volna.

Az erkölcsök, a festészet és az irodalom történetének e váratlan egybeesésében egyfolytában bámulatra méltó Dagny helye. A norvég vidéki orvos lánya, aki meztelenül táncolt a Fekete Malacban s talán túl készségesen védte a „szabad szerelmet”, törékeny, érzékeny és - mint azt könnyű kiolvasni leveleiből és néhány regényéből - naiv és egzaltációra hajlamos, hirtelen a modern fő démonává lépett elő Berlin, München, Bécs és Krakkó között. Világos haja volt, de Munch a láng színeit adta neki. Először „Madonnának keresztelték, ebben a körben mindenki ismerte Petrarca szonettjeit, később átkeresztelték Lulunak, a XX. század vége új Lilitjének.

„Nézz, Ducha, gyere ide, add a kezed, jöjj egészen közel hozzám - írta Stanisiaw Przybyszewski Dagny Juelhez az esküvő előtti utolsó levelében - én vagyok az egyetlen európai stílusú ember és az egyetlen fakó fenevad, aki csak egyetlen nőnek született - Neked.” A „fakó fenevad” Nietzschétől való. Természetesen nem csak Przybyszewski, de Witkacy is olvasta. 1919-ben, az Új formákról a festészetben című manifesztumban írta: El kell oldozni a szunnyadó fene vadat és megnézni, mit tesz (...)

írtak Przybyszewskiről és a „przybyszewskiség”-ről, az ember és a legenda hatásairól Witkacyra. Elég csak egy egész kicsit megváltoztatni és élesebbre venni Przybyszewski Dagnyhoz írt levélrészletének stílusát, hogy rögtön a „Telhetedenség” szerzőjének nem egy dialógusa kellős közepén találjuk magunkat. Mert Witkiewicznél a telhetedenség személyisége lényegének tűnik, életében is, darabjaiban is, festészetében is, csaknem „szörnyekkel” teli gyerekkorától kezdve. Telhetedenség azzal, amit talán nem a legszerencsésebben „formának” nevezett, mert az volt maga a lényeg, maga az élet, a festészet, a nők, a legfontosabb narkotikum.

Ez a „telhetedenség” Przybyszewskitől származik. S ha valami komolyan megmaradt Przybyszewskiből, a „przybyszewskiség”-ből, sőt talán az egész modemből, ami még mindig fájón megérinthet és megsérthet, az épp ez a fiatal lengyelországi telhetedenség. Witkacy „sátánjai” és „titánjai” elég siralmasak, még „világnézetükkel” együtt is, s gyakran komikusak, amikor szájukból tajték ömlik, melyre a színházi utasítás külön ajánlásban létezik. „Démonai”, noha szexuálisan kielégületíenek és ismernek minden perverziót, már nem a „föld lelkei”. Bár Witkiewicz ifjúságának igazi „démona” kétségtelenül Irena Solska volt ferde vágású zöld szemével. Ő is vörös hajú!

421