Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája

fel. A sötétség „ledörzsölésével” - mint a kénfelület és a gyufaszál - összedörzsölésekor születik a fény. De lehet, hogy ez túl misztikusan hangzik.

Tehát másképp. Szinte minden Swinarskiról szóló beszélgetésben szó esik a manipulációról. A színészeket manipuláló Swinarskiról vallanak maguk az érdekeltek, a segédrendezők és a hajdani dramaturg, Jan Blohski is. Swinarski provokálta a színészeit. Btonski részt vett a Cselédek próbáján. „Nagyon mulatságos volt számomra, mert először láttam, hogyan ingerelte az előadásban játszó három hölgyet, és azt szerette volna, ha egy kicsit utálták volna egymást az életben is.” Ophelia szerepére Swinarski két színésznőt választott ki a próbákra: Anna Dymnát és ElZbieta Karkoszkát, s nem lehetett tudni, végül is melyikük fog játszani a bemutatón. És félig komolyan, félig játékosan egymásnak ugrasztottá őket. Tudni akarta, melyikük nyílik meg elsőnek. Swinarski mindig megleste a színészeit, legbensőbb világukhoz akart közel férkőzni, hogy a szöveg, amelyet el kell játszaniuk, megnyíljék nekik. És azért, hogy a szöveg titka ne csak előttük, de előtte is feltáruljon. Színészei ehhez beleegyezésüket adták. „Ha S... úr leste volna meg az én intim életemet - mondja Dymna és azután használta volna a színházban, akkor megöltem volna őt. De amikor Swinarski tette, ez olyan zseniális eredményeket hozott, hogy nemcsak én éreztem, hogy ez így van rendjén, hanem mindannyian azt éreztük; tudjuk, megbízik bennünk, és ettől szárnyakat kaptunk.” Más színészek Swinarski pszichodrámájáról beszélnek.

Lévi-Strauss egyik leginvenciózusabb tanulmányában a sámánt a pszichoanalitikushoz hasonlítja. A sámán azt mondja a betegnek, hogy többször, egészen a végkimerülésig kell ismételnie vagy eljátszania a mitikus szöveget, a rítust. És ebben a többszörös ismétlésben/eljátszásban a beteg megtalálja magát a mitikus mintaszituációban, és ezáltal kigyógyul mitikus betegségéből, a bűnből. A bűn már nem az övé többé, hanem a mitikus hősé. A klasszikus pszichoanalitikus terápiában a páciens fekszik a hírhedt freudi kanapén, és a sámán itt csak egy láthatatlan fül. A szöveg, melyet a gyógyításra szoruló mond, gyónásnak fogható föl, de több alkalommal megismételve szinte áttranszponálódik a gyógyítóra, az orvosra. A beteg meggyógyul, ha betegségét az orvosra .ruházza át”; az megnyílt előtte, és a bűn, a bánat már nem az övé. A rendező a próba folyamán gyakran csak láthatatlan fül a sötét nézőtéren; a színész pedig a kivilágított színpadon olyan, mint a beteg a freudi kanapén, csak ismétli a szöveget... Vannak rendezők, mint például Brook, akik soha nem szakítják félbe a színészeket. Kivárják, amíg a szöveg magától megnyílik. A színész előtt? Nemcsak előtte - a rendező előtt is.

386