Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája
a feketét. Ez határeset, de csak a pszichológia szemszögéből nézve. A játékos számára, nem a rulett számára. A rulettnek nincsen pszichológiája. Most képzeljük el, hogy a játékos tizenhétszer egymás után a feketére tett, és a golyó mind a tizenhétszer a piroson állt meg. A tizennyolcadik körnél a játékos ismét a feketére tesz és a golyó ismét a piroson áll meg. A rulett valószínűsége szerint ebben nincs semmi rendkívüli, egy időszakasz eltelte után, előbb vagy utóbb erre a szériára is feltétlenül sor kerül. De mit jelent ez a játékos számára? Hogy vele, egyedül ővele történt meg a rulett fennállása óta, hogy ugyanaz a széria tizennyolcig elment. Ő az első eset Monte-Carlóban. Teljes joggal mondhatja hát, hogy végzetes balszerencse üldözi. Hogy a végzet éppen őt szemelte ki áldozatul. Hacsak nem matematikus az illető, nagyon nehéz lenne meggyőzni, hogy egyszerre háromféle prognózisa realizálódott. Az a prognózis, hogy tizenhetes széria után tizennyolcadszor is a piros szín jön ki, változatlanul 1/2 valószínűségű. A rulett prognózisa, amely szintén számításokkal igazolható, hogy tizennyolcas piros széria lehetséges. És végül a harmadik, az egyedül őrá érvényes prognózis, hogy Monte- Carlóban játszik, tizennyolcszor egymás után feketére tesz és tizennyolcszor egymás után veszít. Ez a játékossal történt meg, nem a rulettel. Ennek az utolsó prognózisnak a valószínűsége természetesen minimális. „A sors kegyetlensége” ezúttal egyszerűen két különböző valószínűség-széria összeütközése. A mechanizmusra és a játékosra, a világra és a tragikus hősre érvényes szériáé. Vegyünk még egy példát! Ha háború van, emberek pusztulnak el, s valaki utolsónak esik áldozatul. Gyakran szoktuk azt mondani, hogy a háborúban az utolsó katona halála tragikus. A háború prognózisa számol azzal, hogy valaki elsőnek és valaki utolsónak esik el. De a mindenkori katona számára rendkívül kicsi annak a prognózisnak a valószínűsége, hogy éppen ő fog utoljára meghalni. Innen az utolsó áldozat tragikumának érzete, mintha a sors vele szemben különösen kegyetlen volna. Ismét a valószínűség két különböző szériája ütközött: a háború és az egyén prognózisa. Ez már egyúttal szituáció és tragikus szembenállás. Az Oresztészről szóló görög tragédiákat és a Hamletról szóló Erzsébet-kori tragédiákat sokkal régebbi utalások előzik meg. Agamemnón, Klütaimnésztra, Aigisztosz és Oresztész történetéről Homérosz is megemlékezik az Odüsszeiában. A XII. század 357
