Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája
I tikában, az erkölcsökben-szokásokban és magában a társadalom szövetében megfigyelhető „pandemóniuma”, ahogyan Barthes nevezte ezt a körforgást. Ez a „pandemónium” váratlanul robbant be a nagy francia forradalom napjaiban, majd pedig az új legitimáció korszakában, és 1830 után talán még élesebb formában jelentkezett. A forradalom megváltoztatta a legelemibb információs kódokat: az időt és a helyet. A naptár a köztársaság kikiáltásának napjával kezdődött, a hónapok új nevet kaptak, a hónapok napjainak száma is megváltozott, a citoyen lépett a monsieur helyére, az utcák és terek - például a XIV. Lajos teret William Telt térre keresztelték - új nevet kaptak. A restauráció éveiben a mi tapasztalatainkból is ismert dolog történt: visszafelé változtatták meg a történelmet - nem volt már sem forradalom, sem császárság. XVIII. Lajos az 1814-ben kiadott rendeletében az „Isten kegyelméből való uralkodása tizennyolcadik esztendejének” nevezte az 1814-es évet. A történelmi legitimás fikciójának szellemében lépett trónra „XVII. Lajos” halála után, aki ugyanezen újraírt történelemben azon a napon koronáztatta meg magát, amelyen apját, XVI. Lajost lefejezték. 1830-ban, fél évvel a júliusi forradalom kitörése előtt a pandemónium először is a színházat foglalta el. Vagy legalábbis a színház földszinti üléseit. Az Hernani mind a negyven előadásán ordítozással, fütyüléssel és tapsolással próbálták egymást elhallgattatni a szembenálló felek, de néha-néha az öklök is munkába lendültek. Gautier egyetlen előadást sem mulasztott el. Az elmaradhatatlan vörös mellényében jelent meg nap mint nap. A „parókások” és a romantikusok természetesen nem az Hernani miatt, nem a klasszikus alcxandrin sorfelezőjének helye miatt csatáztak. 1830 után az ifjú romantikusok egyre frenetikusabban, vagy egy megfelelőbb kifejezést használva egyre dühödtebben hadakoztak. Gautier - Pétrus Boréi és Nerval társaságában - ekkor már a Petit Cénacle-hoz tartozott. Az önmagát „farkasembernek” nevező Pétrus őrült volt. S talán már Nerval is elindult a téboly felé vezető úton. Az őrültség lehet fekete vagy fehér. Pétrus őrültsége, mint később Lautréamont és Jarry őrültsége is - fekete volt. Nerval később jelentkező tébolya, e szín-oppozíciós rendszerben maradva inkább Norwidéhez hasonló - fehér. Az őrültség mindig az értelem álöltözete. De amikor az értelem őrült, az őrültség értelmes. Még mindig 1830-ban vagyunk. Stendhal Vörös és feketéjének alcíme: „Az 1830-as esztendő krónikája”. Julien Soréi titkárként dolgozott de la Mól márkinál, s mindig fekete, papi ruhában járt. De amikor a márki a köszvénytől lebénulva a szobá351
