Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
Király Nina: Előszó. Jan Kott avagy az esszéírás művészete
képp elkésett, és nem volt olyan hatása, mint a későbbi Kőpatahiák, ahol ugyanezek a gondolatok aprólékos filológiai elemzések nélkül sokkal átütőbbeknek bizonyultak. A történelem sok megpróbáltatásban részesítette Kott generációját, de ők maguk is nagy elkötelezettséggel formálták vagy vélték formálni ezt a sorsul jutott történelmet. Talán éppen ezért választ Kott olyan alakokat a dráma- és színháztörténetből, akik maguk „döntenek” sorsukról - még ha azt az istenek vagy a felsőbb erők már meg is írták -, és olyan szituációkat, amelyekben ezek a döntések születtek. Az ógörög drámákban olyan hősökkel rokonszenvez, akik az egységes epikus világban érvényben lévőtől eltérő erkölcsi magatartást - Aiasz öngyilkossága Philoktétész szenvedései és Aikésztisz önfeláldozása - akár az életük árán is hitelesítik. A görög mitológia egyben a tárgyi világ mitológiája is - Akhilleusz kardja, Odüsszeusz íja stb. önmagukban is kiváltói a tragikus konfliktusoknak és a halálos eseményeknek. Jan Kott pedig különösen érzékeny a mitikus tárgyaktól hemzsegő antik tragédiák világára. Talán az sem véletlen, hogy legújabban kiadott könyvében, amelyet Kantor színházának szentelt, az illusztrációk nem az előadások jeleneteit mutatják, hanem a megismételhetetlent - a Kantor keze nyomát viselő Cricot 2 színház „object”-jeit. (Tudvalevő, hogy Kantor nem használta a „rekvizítum” fogalmát.) Eszünkbe jut Neoptolemosz kérdése, amikor közelít Hektor nyílvesszőjéhez: (...) közelről nézhetem, érinthetem és istenként imádhatom! (656-657) Philoktétész - mint Beckett hősei is - az emlékezetre és a szenvedésre redukálódott. Önmagáról szóló esszéjének Jan Kott a Test emlékezete címet adta. Kott számára a testi és lelki szellemi egység - amelyet annyira nagyra tart a görögöknél és Shakespeare-nél - a konkrét materiális formák, a színek és illatok ideális, örökké tartó emlékezete. Itt a lengyel romantika lényeges motívumaihoz nyúl vissza; Mickiewicz (Pan Tadeusz), Stowacki (Salome ezüst álma), Norwid (Fekete Virágok) hasonlóan ápolták az emigrációban a haza tárgyi emlékezetét. A Kőpatakban Jan Kott - a Shakespeare-ről írt esszék után - újból szuggesztíven alkalmazza „rendezői stratégiáját”, amely néhány alapvető elvre épül. Az első - és ezt nevezzük rendezői koncepciónak, amit a rendező az olvasópróbán mond el - a szubjektív olvasat helyességébe vetett hit, amely briliáns, könnyed stílussal párosul. A másik - és ez Kott szinte egyedülálló képessége - egy irodalmi, színpadi „szöveget” egy másik szöveg segítségével, mint kulccsal nyit fel, fejt meg. Erről maga Kott így ír Konrad Swinarski meg nem valósult Hamlet-előadásának apropóján: A 14
