Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

Király Nina: Előszó. Jan Kott avagy az esszéírás művészete

rendező avagy a szöveg nyitása. A Kőpatakban Kott Gombrowicz drámáit Moliére segítségével interpretálja, Ionescohoz Francois Rabelais-val és Poussin rajzaival, Witkacyhoz Wedekinden keresztül közelít. És ami nagyon tanulságos ebben az interpretációs folyamatban az az, hogy az ismert és agyonértelmezett szövegben - pl. a Tartuffe-ben - rendkívül fontos filológiai és módszertani felfedezésekre jut. Ez a ,.rendezői stratégia” az igazi színházi rendezőknek szinte többet mond. mint a drámában a szerzői utasítás. Kott esszéírásának sajátossága, hogy számára nem általában a gondolat logikai levezetése a fontos, hanem az, hogy maguk az állítások kezdjenek autonóm életet élni. szentenciaként, lemmaként funkcionáljanak. Az állítás rögtön a saját ellentételezésévé válik, s ezzel az elemzett szövegeknek mintegy metaforikus átiratává minősül. Ennek a technikának a lényegét frappánsan fogalmazta meg Malgorzata Dziewulska Kott kötetéről írott recenziójában: „E szerző technikája főleg abban áll, hogy a problémákat a drámai kép kategóriájában hja le, vagyis sajátos drámai meta-akciót alkot, avagy még pontosabban: a kép-paradoxonok segítségével szervesen összeköti a szituációkat azok jelentésével. Ennek a technikának köszönhetően azonnal ott terem a színház közegében, mely képletesen szólva, alá van aknázva ellentétekkel és ahol a tartalmak elválaszthatatlanok a gesztusoktól. A küszöböt, ahol mindenki más sokáig küszködik a statikus gondolkodással és a fogalmi logikával, Kott könnyedén lépi át, és odabent mindjárt otthon érzi magát. Ennek a stratégiának a belső dinamikában van a titka. Ez a fajta esszé nagy ugrásokkal fejlődik, benne minden állandó mozgásban van (...). Nagyon közel áll a színházhoz, ezért lesz világos a rejtélyes hatás, amelyet Kott a színházra gyakorolt, és az inspiráció, amit nem egy híres rendező köszönhet neki. Ők értették a nyelvét, mert őket is ugyanaz a ritmus hajtotta, mint a drámai előadást, ugyanaz a szenvedély fűtötte őket is, mint a színpadi képbe sűrített konfliktust; a szenvedély, ami nélkülözhetetlen, mert nélküle a színpadhoz fűződő intim viszony nem is jöhet létre. A Shakespeare-ről szóló esszék tele vannak képszerű kategóriákkal (pl. A Történelem Nagy Lépcsői), s bár ezek nem sokat magyaráztak meg magából Shakespeare-ből, mégis egységes vízióba tudták foglalni a mondandót.”

Azt mondhatjuk, hogy Jan Kott egy folyamatos drámát ír, amelyben a valóság elemei azon nyomban képzeletbeli sorrendben, színpadi kompozíciós elvek szerint rendeződnek el. Ebben áll írásainak színpad-közelisége és szuggesztív hatása.

Recenzensként Kott sok olyan előadásról írt, amelyekről még a színháztörténészek sem emlékeztek meg, de legutóbbi könyveiben csakis olyan alkotókról, drámákról és előadásokról szól, melyeket maga is szeret, hőseivel együttérez, akiknek helyis