Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

Király Nina: Előszó. Jan Kott avagy az esszéírás művészete

hetilap egyik szerkesztője, ahol a nagyrealizmus elveit hirdette: ő volt az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének egyik alapító tagja és a felvilágosítói racionalizmus, a sztálinista kor normatív klasszicizmusának népszerűsítője. De ugyancsak ő volt az, aki már 1957-ben visszaadta a pártkönyvét, amikor bebizonyosodott, hogy a Kultúra tartós nemzeti értékei (ez volt a címe az egyik irodalmi brosúrájának) nem egyeztethetők össze a szocialista realizmus tételeivel. Az irodalmi ízlés, „a minden idők oppozíciós kávéházi szelleme” az 1956 utáni publicisztikához vezetett, és végül 1964-ben, a Kortársunk Sfmkespeare című esszékötetében a történelem Nagy Mechanizmusának metaforájában kapott méltó formát.

„Hegyet mászni” Lengyelországban irodalmi életforma volt, különösen azok számára, akik - mint Jan Köti - Witkacy drámáiban az európai abszurd színház előfutárát látták. Witkacy Zakopanéban akarta létrehozni a művészet fővárosát. Befolyásolni akarta a dolgok alakulását, és ő volt az, aki megfogalmazta azt a vágyat, hogy valóban tőlünk függjenek az események. Ez egyébként jellemző volt arra a generációra, amely lázas tevékenységgel akarta kárpótolni magát a háborús évek tétlenségéért.

„Elkezdődött a Kuznica hőskorszaka - írta Kott 1946-ban (...) Három, négy, néha öt cikket írtam hetente. Nem emlékszem, hogy az életemnek valaha is volt hasonló, ilyen belső szenvedéllyel teli időszaka.” Ám nemcsak publicisztikai szövegeket írt, hanem vidékre utazott, tanított, meggyőzött. Olyasféle érzéssel párosult ez az életmód, amely azt sugallta, hogy tőle és társaitól függ az emberek sorsa. „Azt éreztük, hogy - úgy, mint a fronton - mindenért felelősek vagyunk, mindenért, ami Lengyelországban történik. Egyetlen éjszaka alatt létrehoztuk a könyvtárak, az olvasóközönség, a kulturális forradalom alakítására vonatkozó terveket, elkészültünk Mickiewicz összes műveinek kiadási tervével.” A királyi többes állandóan ott van az írásaiban. „Nem sikerült kiadnunk Platont” - írja 1956-ban, amikor arról számol be, hogy milyen köteteket kell adni az „új olvasó kezébe”. Ki tudja, lehet, hogy éppen ez a társadalmi szerepvállalás formálta a színikritikus Jan Kottot. Mert talán ő volt az első a lengyel kritikusok között, aki a színpadi mű elemzését a társadalmi élet kontextusával kötötte össze. Itt szerencsés az összefonódás a politikai elkötelezettség és a kritikai szenvedély között, mert módszertanilag új megközelítést eredményez, amellyel megalapozta a húsz évvel későbbi színházi írásait. Kott így írt minderről: „A színház sose magányos kellemetesség. Lehet, hogy éppen ezért szeretek színházról írni. Beleavatkozom valamilyen ügybe, amely valóban megtörtént a rendező, a színészek és a közönség között (...). A színházban tegnap ötszáz vagy ezer néző volt, és még jön-9