Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)
Max Reinhardt írásai
REINHARDT A MŰVÉSZETÉRŐL (Interjú) Az utóbbi időben többször beszélgettem Reinhardttal művészetéről. Utolsó beszélgetésünk nagyon őszinte volt, nem hallgattuk el aggályainkat, kritikánkat, kételyeinket. Reinhardttal beszélhet így az ember - s ez olyan tulajdonság, amely ritkán jellemző a színművészet jelentős képviselőire. Különös éleselméjűséggel beszél fiatalkori tévedéseiről. Soha egyetlen kritikusa sem látta át mindezt ilyen pontosan, és nem fogalmazta meg ilyen élesen. A bécsi atmoszférában felnőtt művész kifinomult önanalizáló képességével írja le objektiven saját művészi személyiségének jellegét, hajlamait és fejlődését. Művészi útjához a legjobb bevezető talán az, ha ő maga mesél.- Hogyan lett színészből rendező? - kérdeztem.- Tulajdonképpen véletlenül, nem pedig belső kényszerből. Színész akartam lennni, s még az is vagyok, csak most minden szerepet én magam egyedül játszom. Húsz évesen lettem a Deutsches Theater tagja. Mindig öreg férfiakat kellett alakítanom. Ez személyiségemből fakadt. A fellépéseken ragasztott szakállal jelentem meg. Büszke voltam repertoáromra, amelyben "álcázó művészetemet" mutathattam be. Egy idő után azonban az ellenkezőjére fordult a véleményem. A színész művészetének nem az álcázás a lényege; ellenkezőleg. Saját magát kell adnia a szerepben, saját egyéniségét kell kölcsönöznie a figurának. A színész, aki minden szerepében mindig ugyanolyannak látszik, nem jó színész. Sminkkel sem lehet azzá tenni. Elégedetlen lettem tehát; ami először büszkeségem volt, egy idő után kínná vált. Még más is hozzájárult ehhez. Éppen a színpadi naturalizmus virágkorát éltük. Állandóan rongyos ruhákban, piszkosan, maszatosan játszottam. Estéről estére - ez tényleg így igaz - savanyú káposztát kellett ennem a deszkákon. Egyszer már valami mást, valami szépet és vidámat akartam játszani. 38
