Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)

Max Reinhardt írásai

egy érdekesen csillogó kő, amely minden ékszert díszít és elevenné varázsol. De memóriája az már nincs. Éppen a súgólyuk felé törekszik, ezerféle ravaszságot és kifogást eszel ki, hogy eltitkolja gyengeségét, holott azt az egész város ismeri. Jellemzi azonban az idősebb színészek régi, kihalt adottsága: káprázatosán tud szükséghelyzetekben improvizálni. Ha kihagy az agya, egyik rögtönzés követi a másikat.

Ezekkel az emberekkel, akiknek természetesen éppúgy megvannak a határozott érdemei is, zajlanak a próbák heteken keresztül. Közöttük repdes fáradhatatlanul a rendező, mint egy méhecske, döngicsél és dörmög, szúr és szív. Ugyanúgy el kell merülnie a gyengeségekbe, a nevetséges vonásokba, különös hibákba, mint minden erénybe, és abba az ezernyi sajátosságba, amelyekben az emberi természet oly tékozlóan gazdag, s mindebből azt kell kiemelnie, ami világának felépítéséhez szükséges. Ők pedig a munka hevében mind kibontakoznak, készségesen nyújtják a tőlük telhető legjobbat: egyesek, a kiválasztottak meglepően, kábítóan szép dolgokat produkálnak (és minél jobban sugárzik az öröm napja, annál ragyogóbbak lesznek a színek). Ő meg összefűzi a szálakat, hidakat, íveket, járatokat épít, lejut a mélybe, felemel és támogat, elsüllyeszt, megerősít és megvilágít. A sötétségből hirtelen száz kéz nyúlik ki; építenek és építenek. Felvillan a fényszóró, de zöld üvege odafenn senkit sem józanít ki. Ellenkezőleg! Isteni fényben mutatja meg az életet, s a színházi ember számára az igazi holdfényes éjszakák minden borzongását és álomszerűségét idevarázsolja. A világosító meghúzza az emelőkart, és fényét, mint a jó festményeken, a leglényegesebbre, a legfontosabbra irányítja: sok mindent félhomályban, s van, amit teljes sötétségben hagy. Még a nézők fantáziájának is helyet kell engedni, hisz nekik is együtt kell játszaniuk, találgatniuk, kiegészíteniük, alakítaniuk.

És ez az ember most gyermeki boldogságban botorkál eme sok játékszer körül, és a világ középpontjában érzi magát. Elnémul a háború és a csatazaj. Semmi sem fontosabb ebben a pillanatban, mint ő. Az egész világ feszült várakozással tekint rá, csakis őreá,

36