Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)
Max Reinhardt írásai
nekigyűrkőznek, készségesen hagyják magukat vezetni. A rendező elégedettnek, meglepődöttnek mutatja magát, ez csodás, tökéletes, mondja. Legfeljebb még ehhez az apró kis részhez egy kis megjegyzés, de ez a kis rész nem kevesebb, mint maga az egész. Mindenkibe belebújik, megpróbálja kiemelni önmagából, felfokozni képességeit, hol sok ravaszsággal, hol kérleléssel, másnál pedig szigorral. Közben veszekedés, civakodás, igazi színházi vihar; erre is szükség van. Mindenki figyel, hegyezi a fülét, a többiek is, mind, aki találva érzi magát. Még a rest is felhevül, ugyan még nem a szerepétől, hanem a rossz bánásmódtól, de nem tesz semmit. Az a fő, hogy végre lázba jött: így már hajlítható, alakítható. Őt ugyanis csak magas hőfokon lehet formálni, mindegy, milyen úton jutottunk el eddig. Most egy jóllakott polgár áll előttünk, kiadósán bereggelizett, kifizette az adóját, s szép kerek összeget tett a bankba. Kifogástalan nyakkendőt és új lakkcipőt visel, melynek fényében elégedetten szemléli önmagát. Neki kellene tébolyult királyt játszania. Az órájára néz, már várja az ebéd. Óh, boldog idők, mikor a komédiás a polgári társadalomból kirekesztve még kalandos életet élt, ami megkönynyítette számára az ugrást a fantázia világába. Hogy is sikerülhetne ez ennek a testes úriembernek a szűk lakkcipőben, aki ráadásul, mint már ki is találhatták, nem éppen zseni. Elvégre nem lehet mindenki zseni. Ha csak zsenik léteznének, soha senki nem jelentené, hogy a lovakat felnyergelték, s a kocsi előállt, pedig hát ezt is tudnunk kell. Kisebb, szerényebb, szolgáló tehetségekre is szükség van a világot jelentő deszkákon. Fellép a komikus, kinyitja ládáját, és előhúzza régi, jól bevált ripacskodásait, hogy velük díszítse fel új szerepét. A rendezőnek megfagy az ereiben a vér, mégis gurulnia kell a nevetéstől, mert a komikusnak szüksége van a kacagásra; úgy hat rá, mint az alkohol, mint a narkotikum. Mindig hallania kell ezt a zajt a fülében, s mindenáron ki is csikarja magának. Ha nincs színpadon, akkor is szakadatlanul viccelődik, csak azért, hogy hallja nevetni az embereket. Ha egy napon megszűnnék ez a hahota, neki is vége lenne. Egy másik idős úr jön, értékes, eredeti ember, mint 35
