Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)

Max Reinhardt írásai

valóságba való átültetés, a megtestesítés. Kezdődnek a fájdalmak, a félelmek és az ellenállások.

A rendező izgatottan és elfogódottan ül fel a színpad elejére, reszkető kezében szövegkönyvével. Halványan pislákol a lámpa a rendezői pulton. A korai félhomályban különböző régi darabokból itt maradt kulisszák meredeznek, nevetségesen, értelmetlenül öszszehordva, tarkára mázolva, mint az öreg kokottok, szolgálatkészen vigyorgó flitterekkel teleaggatva, készen arra, hogy a következőnek odaadják magukat. A rendező didereg, reménytelenül mered a semmibe. Pedig mindent olyan nagyszabásúan képzelt el. Ez a három fal könyörtelenül, értelmetlenül beszűkíti a színhelyet, a negyedik fal helyén pedig az üres nézőtér ásítozik.

Hogy kelhet itt életre az ő szellemvilága, a zúgó erdő, a magasba szökő dóm, a végtelen pusztaság? A festő úgy véli: egyszerűen festéssel. A vászon sok mindent elbír. Igen, de az élő, plasztikus ember a holt sík előtt! Mozgó test egy megváltoztathatatlan kép előtt! Ez nem megy. A színésznek a falhoz, az oszlophoz kell támaszkodnia, homlokát az ablaküveghez kell szorítania, a kis törpék pedig magas fák között suhannak. A színpadmester elfordul, és elrejti elvetemült mosolygását, a pénztáros szájába dugja ceruzacsonkját, és nevetséges számokat firkál egy darab papírra. A rendező pedig összeszorítja fogait, és nyel, és nyel. Gyűlölködően előveszi az óráját. Jönnek a színészek.

Jó reggelt! Tudatlanul, jókedvűen, mit sem sejtve érkeznek. Mások dideregve, kedvetlenül, álmosan. Ellenségek. Mind ellenség. Néhány elégedetlen összeverődik egy lyukacsos fal mögött. Sugdolóznak, megvetően lapozgatják szerepüket. Természetesen mindenki éppen egy másik szerepet akarna eljátszani, ez magától értetődő; bezzeg meg is kapnák, ha itt rendben mennének a dolgok. Igen, érthetetlen ez a szereposztás! Mindegyik okosabb, mindegyik jobban csinálná, mint az a fickó ott elöl, a pultnál. A színészsors tragikuma felemelkedik a süllyesztőből. Ő nem választhatja meg feladatait, mint a többi művész, nem játszhatja azt, amihez kedve van, nem alkothat, ha éppen olyan a hangulata. Mindent az a fickó ír elő neki.

33