Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)

Max Reinhardt írásai

homályos atmoszférától; minden bizonnyal így volt ez jó a modem költészet tanulóidejében. A színész feladatának vélte, hogy mimikájával a nézőnek már az első felvonásban elámlja, amit a költő csak az utolsóban akart feltárni, és ezzel megszüntette a szükséges feszültséget. Élettelen pátosz kísértett beszédükben, csorbítva az életszerűséget, és az idegen, bár ragyogó lendület totális álarcként elleplezte a nehézkes, de mély német lényeget.

Ez a lényeg került most újra felszínre, visszanyerve bátorságát. Az a színésztípus, amelyik Proteus módjára tud átváltozni, és saját egyéniségét feladva gyorsan és felismerhetetlenül képes különböző alakokat és maszkokat felöltem, ismét visszaszorult az erős természetűek mögött, akiknek az a szerencséjük, hogy önmagukat képesek adni. Náluk nem kívülről jön, hanem bensejükből fakad az alakítás, s mivel saját talajukból táplálkoznak, nemcsak a költői élménnyel, hanem saját életükkel, lényükkel is megtöltik a darabot. Az egyéniség a legfőbb érték minden művészetben, s csak mértékétől függ jelentősége. Mindig voltak a színpadon erős egyéniségek, de soha nem volt rájuk olyan szükség, mint az északi költészet alakjainak ábrázolásához. Mesélték nekem, hogy Ibsen az általa teremtett figurákkal évekig együtt élt, járt-kelt, s olyan dolgokról társalgót! velük, amelyek messze kanyarodtak az egyes művek koncentrált tartalmától; s végül így volt képes tökéletesen objektiválni őket.

Mindegyiknek megvan a maga sajátságosán valódi élete, mely csodálkozó szemünk előtt a dráma mögöttes tartományában tárul fel, ha alkotójuk éppen odavilágít, s mély életszerűség buggyan fel a szavakból, bármelyikbe fúrunk is le. Megkérdezték egyszer Ibsent, vajon a Kísértetek ben Engstrand asztalos valóban felgyújtja-e a menhelyet. Ibsen állítólag így válaszolt: alkalmasint feltételezhető róla. Ezért kell a színésznek az ilyen feladatokhoz olyasvalamit magával hoznia, ami tulajdonképpen ellentmond a színész lényegének: bizonyos átláthatatlanságra van szüksége, amely csak a döntő pillanatban válik áttetszővé. Legyen titka a színésznek, és tudja is azt megőrizni, ahelyett, hogy - mint ez gyakran történik - azonnal az elején odasúgná a közönségnek: Figyelj! Démoni vagyok.

27