Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)

Max Reinhardt írásai

A MODERN SZÍNMŰVÉSZETRŐL ÉS A

RENDEZÉSRŐL

Eddig ahhoz a parancshoz tartottam magam: képezz művészt, és maradj csendben. Az a véleményem, hogy korunkban többet beszélünk a művészetről, mint a művészetben.

De félő, hogy éppen a művészet legmulandóbb, legkönnyedebb teremtménye, a színház veszti el hamarosan szárnyainak csillogó hímporát, ha saját atmoszférájából az előadóterembe helyezzük át... Őszintén bevallva nem tudtam ellentállni a csábításnak, hogy egy olyan korban, amikor a csatabárddal együtt minden ellentétet kiástunk és felújítottunk, ne beszéljek arról, ami mindnyájunk számára közös és mindnyájunkat összeköt.

A művészet igazán semleges terület, és áruit mindenkor nemzetiségre való tekintet nélkül kellene szállítani ki és be. Csak a rossz művészetet kellene csempészárunak nyilvánítani.

Isten teremtette a világot, az ember pedig, akit saját képére alkotott, egy második világot hozott létre, a művészetet. A nagy művészeti alkotások minden emberi viszály fölé, a magasba emelkednek, ahol örök béke egyesíti őket.

Valamilyen formában mindig lesz háború. Ez mélyen az emberi természetből fakad; minden egyes vércseppben ellenséges hatalmak hadakoznak. Ilyen időkben felhő és köd ereszkedhet le mélyen a völgybe, és átmenetileg elhomályosithatja szemünket; s ilyenkor csak a legközelebbit látjuk. De egyszer megint szólít az isteni hang, és világosság lesz. A felhők eloszlanak. A káoszból újrateremtődik a világ, ismét megmásszuk az örök hegycsúcsokat, és látjuk, üdvözölhetjük a többi idegen ormot.

De a nagy örök alkotások, bármily magasan törnek az ég felé, mélyen gyökereznek szülőföldjükben, magukba szívják az onnan érkező alkotó és mozgató erőket. Ezért borzalmasan elszegényednék a művészet, ha nem ápolnánk és védenénk a nemzeti sajátosságokat, melyek körül a viták zajlanak.

25