Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)

Staud Géza: Max Reinhardt Magyarországon. "Herr Professor"

szomorkásán figyelte a hömpölygő tömeget. Megkérdeztük, hogy miért rendezi ezeket a nagyszabású estélyeket, amikor nem élvezi őket, és csak bohém társaságban érzi jól magát.

Azt felelte, hogy az a fajta színház, amelyet ő művel - legmagasabb rendű előadás, mesésen fizetett színészek, a legjobb művészek fényűző díszletei, szóval az a színház, amelynél idő, munka és pénz nem számít - nem működhetik üzleti alapon.- Nekem nincs olyan császárom, mint Ferenc József, aki a "saját zsebéből" tartotta fenn a bécsi Operaházat és a Burgszínházat, mint ahogy a cár támogatta a balettet, vagy a szovjet kormány szubvencionálta Sztanyiszlavszkijt, Nemirovics-Dancsenkót és Meyerholdot. Én magánvállalkozó vagyok, aki folyton anyagi nehézségekkel küszködöm. Mint színész könnyen kereshetnék annyit, hogy kényelmesen éljek. De ha szaladni akarok az ábrándjaim után, mint ahogy azt csinálom, és igyekszem megvalósítani az eszményien művészi színpadot, akkor rá vagyok utalva a gazdag, hiú bankárok, a befolyásos hatalmasságok, és a jómódú, úgynevezett "művészetkedvelő" arisztokrácia támogatására. Ez nem azt jelenti, hogy értük dobog a szívem. Az én szívem a színházért dobog, és ennek köszönheti a bolgárok cárja is azt az óriási megtiszteltetést, hogy házamban a legkiválóbb művészekkel egy tálból meríthet gulyást.)

(Az alábbi jelenet a berlini Deutsches Theaterben játszódott le. Ez volt Reinhardt egyik kedvenc példázata olyankor, amikor az a gyakori kérdés merült fel a színházban: hogyan beszéljen a rendező a színésszel, hogy minél érthetőbbé tegye magát. Reinhardt helytelenítette, hogy a rendezők hosszú szónoklatokkal irányítják a színészt.- Ez a rövidke történet - szokta mondogatni -, noha csak nyers karikatúrája egy nagyon kényes kérdésre adható válasznak, nem szorul bővebb magyarázatra. Ha valaha is rendezést fogok tanítani

132