Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
I. A festészettől a happeningig
Emballage I. A FESTÉSZETTŐL A HAPPENINGIG „Természetesen mindazok után, amit mondtam - folytatta fejtegetését - akár tudatlan valakinek is tekinthetnek, aki elfelejtette, hogy a kép nem más, mint formák és színek rendszere, amit már régen és minden kétséget kizáróan megállapítottak. Igen! Meg akarok felejtkezni, egy pillanatra meg akarok felejtkezni erről a dicsőséges megfogalmazásról! Egye meg a fene!” Hirtelen gyanakvóvá lett. „Tekintsen akár félkegyelműnek egy pillanatra. Csak tessék. Ez alatt lesz idom bizonyos következtetésekre jutni.” Gyanakvása nőtt, annál is inkább, mivel én kimért, kiváró álláspontot foglaltam el. Folytonosan valamiféle tárgyra hivatkozott, egy orra vagy egy ujjra, amely mellett szerintem - mivel engem a közvéleménnyel azonosított - egy kis folt, vagy pont van, ami legalább olyan fontos, mint az említett orr, vagy ujj, így tehát redukálja azok privilegizált pozícióját, és ezzel a kompromitálássál felborítja, naiv előítéletté degradálja valóságunk tárgyi percepcióját. Ez természetesen az én véleményem hivatott lenni. Az volt azonban a benyomásom, hogy maga is osztotta ezt a véleményt, mivel még hozzáfűzte: „jól tudjuk, mennyi varázst, miféle fordulatos érzelmek kielégítését köszönheti a művészet ennek a szcientista álláspontnak...” Látszott azonban, hogy bizonyos saját célok érdekében elutasítja ezt a nézőpontot, racionális alapjai ellenére. Makacsul visszatért az előbbiekhez. „Fogadjuk el, ha csak egy pillanatra is, hogy a képnek van tárgya. Tucatnyi és ráadásul nem akármilyen érvet tudnék felsorolni ennek bizonyítása érdekében. Azokról az esetekről már nem is szólok, amikor a kép élesen elkülönített, elhatárolt tárgya exhibicionizmusával támad ránk, amikor akadállyá, gáttá válik, amelynek legyőzése magas hőt vált ki, deformálván a tárgy kinézetét, sőt esetenként jelen nem levőként tükröződik az önálló alakokban és színekben...” Egyre titokzatosabb és enigmatikusabb lett. „Időnként - suttogta - a tárgy olyan közel kerül hozzánk, hogy a szem már nem képes tulajdonságai elhatárolására, csak egy bizonytalan árnyékot lát, amelyen átsüt a végtelen úr... kéken... feketén...” Mivel feltehetően észrevette, hogy fogy a türelmem, fokozott lendülettel tért vissza témájához. Látszott azonban, hogy valami gátat szab a végső konklúziók megfogalmazásának, hogy fejtegetésében van valami ellentmondás, amellyel nem boldogul. „Szeretném - mondta -, ha végre bele tudna illeszkedni a gondolatmenetembe, és nem tekintené az egészet rémálomnak. Nem azért próbálom meggyőzni Önt a kép tárgyának létezéséről, hogy ezzel igazoljam valamiféle művészi törekvésemet. Egyáltalán nem is olyan fontos számomra ez a tárgy. Tisztában vagyok vele, hogy léte annyira határozott és annyira visszavonhatatlan, hogy nem számít ebben bárki beavatkozása, evokációja, vészmadárkodása. ’ ’ Mielőtt még közbevághattam volna, elmerült fejtegetése mellékszálaiban, amelyek meghiúsították a gondolatmenet ésszerű befejezését. „Az említett tárgy - folytatta - a mi legfőbb partnerünk és ellenségünk. Műveleteink, manipulációnk, a megszelídítés és leigázás rítusának célja. Az összes említett procedúrák komplett csődje miatt megpróbálunk függetlenedni tőle. Jelen van, vagy nem - hatása mindig érezhető. Ennek az őrületes szembekötősdinek köszönhetjük a realitás szüntelen árjának és az illúziók világa felé irányuló apályának megragadó látványát. Mellesleg - és itt halkabbra fogta hangját - a valóság minden bizonnyal azért olyan megragadó, mivel megtéveszt minket a végtelenség látszatával, és mivel a halál és a megsemmisülés elkerülhetetlen volta őt is ugyanúgy fenyegeti, folytonosan illúzióvá alakul. Világosan látnia kell tehát, hogy az említett tárgy - akaratunktól függetlenül - hogyan nyomakodik be képzeletünkbe.” 78
