Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
I. A festészettől a happeningig
I. A FESTÉSZETTŐL A HAPPENINGIG Emballage Már majdnem fejet hajtottam a fejtegetések varázsa előtt, amikor durván félbeszakított: „Ez a tárgy betolakodott... és így tovább, egészen a végéig és vissza, ha úgy érzi, hogy szüksége van erre...” Még nem nyertem vissza az egyensúlyomat ezután a leplezetlen gúnyolódás után, amikor új, váratlan vallomással lepett meg: „a tárgyat nem magával ragadó kutatói elemzésre serkentő modellnek, hanem adománynak tekintem. Nem kell imádni, mégkevésbé „megismerni”. Rövid pórázra kell fogni, távolságot kell tartani vele szemben, perverziókat kell alkalmazni, tettetni kell, játszani (amíg lehet), és nem szabad megengedni, hogy meghittség alakuljon ki.” Most a személyes vallomásokon volt a sor: „az általánosan elfogadott álláspont, legyen az bármennyire radikális, érinthetetlen, mindig gyanús volt a számomra. így például - de ez maradjon közöttünk - mindig ösztönösen elutasítottam azt a bölcs „kirakójátékot” (első oldal), ahol minden eltéphetetlenül illeszkedik egymásba. Mindig nagy kedvem volt, hogy kivegyek belőle valamit, egy tárgyat, elválasszam a többitől, önmagába zárjam, hadd létezzen ott, és ne magyarázkodjon senkinek. Talán nem akartam rábízni a nyilvánosság elé kerülő vászonra intim manipulációimat. A vászon így érintetlen és fehér maradt. Úgy véltem, közönséges, udvariatlanság lett volna, ha minden köntörfalazás nélkül bevonom valamiféle kalandokba, relációkba, a tárgyhoz kapcsolódó viszonyba, amely „váladékként”, a suba alatt, valahol egy kis részben hozzákapcsolódott a vászon aránytalan méretű fehérségéhez. De nem engedhettem meg, hogy egyértelműen visszavonuljon. A tárgy és a vászon egyaránt nélkülözhetetlen feltételei voltak az új helyzetnek. Minden egy hajszálon függ...” Felsóhajtott, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. „...Az új helyzetben nem váltak be a régi szokások. Az, ami az egyik pillanatban biztos volt, a következőben megkérdőjeleződött, a negatívum hirtelen pozitívummá alakult. Volt egy pillanat, amikor meg voltam győződve arról, hogy elsősorban a vászonról, a kép legtávolabbi mélységéről van szó. Bármit is mutattak be eddig rajta, tárgyat, vagy annak hiányát, valamilyen eszmét, teret, fényt, anyagot - mindig a vászon jelentette a támaszt. Könnyelműen és óvatlanul egyszerűen csak talajnak tekintették, amin éppen csak kialakulóban van valami komoly. A vásznat archeológiái leletként fel kell tárni...” Egyre követelődzőbb és magabiztosabb lett. Feltehetően közeledett gondolatmenete végéhez, és végső következtetésekhez. „...Ehhez paradox módon - folytatta - mégis szükség van... a tárgyra. Úgy, mintha a vászon kielégítést követelt volna, és feltételeket szabna. Hogy ezt végig lehessen vinni, szankcionálatlan eljárásmódokat kell alkalmazni. A tárggyal kapcsolatban el kell végezni a lebecsülés aktusát, lenéző gesztust kell tenni, megalázó helyzetbe kell hozni, amely kizár bármiféle prezentációs lehetőséget, szóval egyszerűen el kell hajítani. Egy hajszálon függ minden.”- ismételgette őrültként... Hirtelen összeszedte magát, mélyen a szemembe nézett és váratlanul azt mondta: 79
