Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
I. A festészettől a happeningig
I. A FESTÉSZETTŐL A HAPPENINGIG Emballage Interjú a Minden egy hajszálon függ című képek szerzőjével Nehéz volt szót érteni vele. Amikor a látottak értelméről kérdeztem, hol nagyon kategorikusan válaszolt, hol pedig belemerült a feleslegesen részletező ezoterikus magyarázatokba, szinte már megfoghatatlan, jelentéktelen részletekre tért ki, majd kedvét szegte, hogy már teljesen elveszett a példák és érvek özönében. Nem lehetett az egészből semmit levonni, bár egyszercsak úgy tűnt, rátaláltam arra a fonalra, ami kivezet engem a labirintusból. „Minden egy hajszálon függ, kiáltott fel hirtelen, megragadva az ujjam hegyét. Ez a legmegfelelőbb pozíció, és nem tudom, miért tulajdonítunk neki az időlegességből és katasztrófákból fakadó negatív fogalmakat. Nem rosszabb azoknál a naiv illúzióknál, miszerint elkaptunk, meghatároztunk valamit, rendszert teremtettünk, ahol minden illeszkedik, semmi nem pottyan ki, kompromittáló lyukat képezve, ami tönkreteszi az egész magyarázatot...” A gondolat rendkívül találónak tűnt, később azonban kételyek lettek úrrá rajtam, az esernyőt néhány centiméterrel jobbra toltam, majd azonban mégis visszaillesztettem eredeti helyére. „Mit jelent az, hogy az eredeti helyére?” - kiáltotta ingerülten. A váratlan kérdés villámgyors elemzésre késztetett, amely siralmas eredményeket szült. Helyén lenni. Saját hellyel rendelkezni. Ez azt jelenti, hogy mellettem valakinek szintén van helye. Az egyik függ a másiktól, viszonyban áll vele. A helyek kirakós játékként illeszkednek egymáshoz. Nemcsak illeszkednek, hanem át is fedik egymást, kilökik, kiszorítják, elvakultan, minden ceremónia nélkül kinyomják a másikat, úgyhogy már egyáltalán nem is lehet tudni, mi micsoda, és mihez tartozik. És a kezdeti ártatlan állítás, a „helyén lenni”, amely látszólag függetlenségünket konstatálja, elviselhetetlenül terhessé válik, reménytelenül bezárt börtönhöz hasonlóan számtalan feltételbe, intésbe burkolózik. Mivel a párbeszédünk teljesen kaotikussá alakult, nem vagyok már biztos benne, hogy a fenti állításoknak a felét valóban ő mondta-e. Egyszercsak látszólag más témára ugrott: „Nem is olyan ostoba dolog - folytatta -, ha nagyon belebonyolódunk a kifinomult részletekbe és megoldási alternatívákba, akkor megpróbáljuk ezeket elkoptatott állításokká redukálni. A megkopott, kifényesedett banalitás bizonyos pillanatokban felfrissül, újból magától értetődővé lesz.” Amikor a tudatlanok tömege megkérdezi: mi a kép tárgya? jól tudjuk, hogy lapos, banális kérdéssel állunk szemben. Amikor azonban már elfáradtunk a bonyolult meghatározások ezernyi lehetőségétől, és kicsit talán el is tévedtünk ebben az őserdőben, a banális kérdés számos kételyünkre választ adhat. „A kép tárgya...” többször is megismételte a kérdést, mintha ízlelgette, értelmét kereste volna. „Kell lennie a képben valaminek, ami nem kizárólag kép, nemcsak annak lételeme, ami elleplezi a képet... erről van szó: elleplezi... Erre még visszatérünk... Mindig ugyanaz a tárgy: infánsnők, levegőbe emelkedő szentek, rafinált tortúrák, hullahalmok, pestiskórházak, fejek, emberi arcok serege, emberi testek az összes elképzelhető pozícióban... A tárgy szembetűnően előtérbe tolakodott, mindent eltakart, nem lehetett mögötte semmit felfedezni, semmiféle lyukat vagy rést. Keveseknek sikerült - folytatta monológját - félrelöknie. Óh, igen! (itt határozottan megélénkült) Félrelöknie! Valahova a kép szélére. A mélyen rejlő ösztön és a bölcsesség egészséges reflexe volt ez...” (Egyre inkább tűzbe jött) Hirtelen nyugtalanság villant fel a szemében... Igyekezett elébe menni minden lehetséges ellenérvnek. 77
