Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)

I. A festészettől a happeningig

I. A FESTÉSZETTŐL A HAPPENINGIG

Beke László: Kantor művészete és elmélete

beszélve, hogy a Vándor a vándorszínész sorsát is példázza, és idővel mindinkább azonosul magával a világot járó Kantorral.

Még néhány név álljon itt az életrajz teljesebbé tétele érdekében: Juliusz Slowacki, nemzeti költő, akinek Balladynáját ugyancsak az illegális színház mutatja be: Stanislaw Ignacy Witkiewicz (Witkacy) és Bruno Schulz, mindkettő irodalmár és képzőművész egyben, az előbbi színházat is csinál s Kantor a legtöbb darabját alaposan átdolgozva bemutatja; Kazimierz Mikulski (Cirkusz című darabja összefügg a Cricot színház elnevezésével, ugyanis ez a ,,to cyrk” — „ez a cirkusz” - anagrammájaként keletkezett); vagy Gombrowicz, akinek műveit Kantor illusztrálja s akit méltán nevezhetünk „vándorírónak”...

Kantor színháza, mely az egyik „legszínházabb” színház a világon, sohasem jöhetett volna létre, ha megalkotója nem lett volna avantgardista képzőművész. Már az 1944-es Balladyná ban is absztrakt-mechanikus formák az élő színészek partnerei. Nem mondhatnánk, hogy érintetlen maradt a nagy nemzetközi irányzatok hatásától - neki is volt konstruktivista, absztrakt, szürrealisztikus, informel stb. festészeti periódusa. Róla azonban valóban túlzás nélkül lehet állítani, hogy mindezek „sajátosan kelet-európai”, egyéni változatait alakítja ki. Absztrakt rajzaiban és festményeiben bizarr (vég-)lényeket ismerünk fel, későbbi vegetatív színpadi alakjainak előérzeteit. Miközben kompozícióellenes informel képeket fest, alakul benne a lét alsó határán vegetáló Informel színház eszméje, egyszersmind megvilágosul előttünk a háborús emlék, az összepréselődött hídroncs tragikus formai jelentősége. „Negatív tárgyfetisizmusa” egy pillanatra összecseng a francia nouveau réalisme és az amerikai pop art tárgy kultuszával, de ennél a stílustalálkozásnál már érezhető, hogy Kantor valami nagyon másra készül, mint frivol nyugati kollégái. Az esernyő megtalálásával kezdődött el az új tárgyfelfogás. Az informel festménybe beragasztott esernyő tekinthető ugyan tárgykollázsnak, „assemblage”-nak, de ebben a talált tárgyban Kantor észreveszi az elveszettséget, a kellék-jelleget, a magárahagyottságot, az alantasságot. A talált tárgyban, a ready-made-ben ő is a művészettel szembeállítható realitást keresi, akárcsak korábban a dadaisták, de ő egy másfajta, mindeddig észrevétlen realitásra talál. Az esernyő mellé társul a táska, a zsák, a hátizsák, a bőrönd - csupa másodrendű, önmagában értelmetlen, szolgalelkű, züllött objektum - s kialakul a „legalacsonyabbrendű realitás” eszméje. Az utazó, a vándor, a csavargó elmaradhatatlan kellékei. Kantor arzenálja vonzza magához a többi hasonnemű, lepusztult kelléket, helyszínt, szituációt: faforgácsot, deszkát, funkciójavesztett kereket, szekrényt, ruhaakasztót, ruhát, csomagot, borítékot, ruhatárat, pincét, mosodát. Olyan meghitt a viszonya ezekkel a szegényes protézisekkel, mint Van Goghnak a bakanccsal, Beuysnak a filckalappal vagy Pilinszkynek a bádogbögrével, de Kantor kiirt minden mitikus és szakrális vonatkozást - őt a tárgy bűnössége, perverzitása foglalkoztatja, így akar egy zéróig lefokozott realitásig leásni, amely szintre egy új színház is felépíthető.

Ne felejtsük el, hogy a 60-as évekre a hagyományos színház válsága világszerte mélypontja felé közeledett, ugyanakor az avantgarde művészet is legalább olyan mértékben megkérdőjelezte a művészeti valóság (és maga a művészet) fogalmát, mint a 10-es években a dadaisták tették. Ennek a folyamatnak nemcsak a produktumra, hanem az alkotóra; a színészre és a művészre nézve is visszavonhatatlan következményei lettek. Ahogy a happening az emberi testet a tárgyak szintjére degradálta, Kantor tárgyai is kezdték kijelölni maguk között az ember helyét. Erre az alantas műveletre több megoldás is kínálkozott. A gyanús csomagok és puttonyok amorf masszává elegyedtek az őket hordozó kósza figurákkal. Az üres uniformisok vagy egykor erotikus, avitt fehérneműk obszcén módon utaltak a test hiányára. Kialakult az „emballage”, a becsomagolás műfajának Kantor-féle változata: jól rímelt az „assemblage” szóra, másrészt a pop art-csomagolásokra, harmadrészt a happeningek során tárgyias bábuvá züllesztette a résztvevőket. Mellesleg Kantor szegényes tárgyaival az arte poverának is adózott és természetesen illeszkedett be a konceptuális művészet környezetébe is (konceptuális emballage-ok, monumentális szék-, ruhaakasz17