Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
II. A független színháztól a halálszínházig
Ulysses II. A FÜGGETLEN SZÍNHÁZTÓL A HALÁLSZÍNHÁZIG A CSELEKMÉNY TORZULÁSA A képzőművészetben a deformáció bizonyos formaelemek túlburjánzásából ered, aminek következtében a forma dinamikussá válik. Ennek színházi megfelelője a cselekmény burjánzása, mely időben a tempó gyorsításával vagy lassításával érhető el, a pszichológiai szférában pedig azzal, hogy jelentéktelen elemek rendkívüli fontosságra tesznek szert, minden gesztus, gondolat és elmélkedés aprólékosan „kidolgozottá válik”, s az elindított folyamatok a kimerültségig és u n o 11 s á g i g elhúzódnak. Az illúzió növelését és erősítését fokozatok alkalmazásával lehet elérni: a jelzéstől, az ideiglenességtől, a távolságtartó próbákon keresztül egészen a metamorfózisig, a teljes elkötelezettségig, azaz a teljes illúzióig. ILLÚZIÓ ÉS REALITÁS Az illúziós valóság kontrasztjául szolgálhatnak - a használati tárgyakon kívül - az emberek is, pl. színpadi gépészek, teljesen ismeretlen célból áthaladó, közömbös figurák, olyanok, mint az álombéli idegenek, akik nincsenek semmilyen kapcsolatban a történtekkel, csak néma, titokzatos mosollyal átvonulnak az álom hátterében. A NÉZŐ BELSŐ KAPCSOLATA A SZÍNPADDAL Annak ellenére, hogy a szöveg szerint Ulysses a Pásztorral együtt jön be, őt kezdetben „nem látom”. Egyelőre még ismeretlen csavargó. Csak később ismerjük fel. Ulysses tehát nem lép a színpadra. Alaktalan, formátlan masszaként kezdettől ott van. Felismerhetetlen, hogy „micsoda”. Háttal ül, összekuporodva, egybeolvadva a többi tárggyal. Annak a pillanatnak, melyben majd visszafordul és megmutatja az arcát - megrázó erejűnek kell lenni. Csak akkor ismeri fel a közönség, mikor elárulja magát a Pásztor előtt. Ezt nevezem a néző és a színpad belső kapcsolatának. ABSZTRAKCIÓ, STILIZÁCIÓ, NATURALIZMUS A színpadi naturalizmus mesterkélt és nevetséges. Egy naturalisztikus fa a színpadon visszataszító a maga naivitásában és otrombaságában. Ugyanakkor a tárgyiasságok megszerkesztéséhez felhasznált absztrakt formák is csupán hamis stilizáció létrehozására képesek. Csak az önmagukban létező, tiszta absztrakt formák nak van önálló és konkrét létük. Ezt - ahogy a naturalizmust is - mindenki ellenőrző elemzés nélkül elfogadja. De míg a naturalizmus idegen és naiv marad a színpadon, az absztrakció összenő vele. A naturalista kép, annak szemlélése komoly akadályt jelent a befogadó számára. Ez akkor válik érthetővé, ha tudatosítjuk, hogy a naturalista, tárgyias formákat (a vár, a szék, az erdő) intellektuálisan, agymunkával fogjuk fel, míg a semmihez sem hasonlító absztrakt formák folyamatosan és közvetlenül hatnak ránk, a tudat alatti szférát tartják fogva, azaz a néző érzi és nem jelöli, differenciálja, nem tárgyilagosan elemzi ezeket. 132
