Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
II. A független színháztól a halálszínházig
Király Nina: „Ulyssesnek vissza keil térnie" II. A FÜGGETLEN SZÍNHÁZTÓL A HALÁLSZÍNHÁZIG a drámai vagy irodalmi helyzetek jelentéssorának új színpadi világban való sajátos megmérettetésében keresendő'. „Autonóm színházamban nem központi kérdés a drámai szöveg értelmezése, sem annak a színpad nyelvére való lefordítása, interpretálása... - írja Kantor. - Olyan valóságot teremtek, a körülmények olyan csomóját rántom össze, mely sem logikailag nem következik a drámából, sem nem analóg vele, de nem is paralelje vagy fonákja az eredetinek. Olyan magasfeszültségű erőteret hozok létre, mely képes rá, hogy széttörje az alapul vett dráma külső anekdotikus páncélját”. „Nem betanult »előadás« lesz ez, inkább HOZZÁMÉREDZKEDÉS azokhoz a figurákhoz, szerepekhez és eseményekhez - írja Kantor a Wielopoléról. Mint minden »méredzkedés«, szegényes, és annak segítségével végezzük, ami a kezünk ügyében van, akadémikus ambíciók nélkül, és a részletek, a történelem, az ikonográfia iránti hőségre való törekvés nélkül... A valósággal lesz dolgunk, amelyet már régóta SZEGÉNYNEK nevezünk, és a KÉPZELET CSODÁLATOSSÁGÁVAL, amely életbeli „eredményessége” hiányából (micsoda szerencse!) eredően ugyancsak „szegény” az élet vonatkozásában. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a keresztre feszített Krisztust nem »mutatjuk be«. A kis Adas fogja helyettesíteni, aki »kéznél van«, vagy a Pap, aki körül az egész (ugyancsak »művi«) CSALÁD forog. Ne kívánjuk azt sem, hogy a borzalom, a pokol és a háború abszurditása természetes vagy történelmi méretekben jelenjék meg a színpadon, hogy mindezt »bemutassuk«. Elég nekünk egy kis szoba, egy régi fotográfia a frontra induló rekrutákkal. A „képből vett” katonák itt fognak tanyázni, ebben a szobában, elhelyezkednek, manővereznek, ölnek és meghalnak. Ismét csak azzal fogunk operálni, ami a kezünk ügyében s az emlékezetünkben van, nem a hivatalos emlékezetben, hanem a személyes, a lehető legintimebb emlékezetben.” Az utolsó előtti előadásban (Soha többé nem térek ide vissza) már az expozícióban ott vannak Kantor jól ismert figurái: a pincér, a mosónő, a pap, és maga az alkotó. S itt is, mint minden darabjában, a rendező egyszerre tartozik a közönséghez - s ennek megfelelően a színpad bal elülső felét foglalja el -, s vesz részt ugyanakkor magában a színpadi játékban is - szólnak hozzá, látni vélik őt, porolnék vele a darab szereplői. Kantor korábbi előadásaiban is jelen volt már a színpadon, de csak mint emlékképeit színre idéző és végigvezénylő „karmester”. A Vesszenek a művészek!-ben már mint rendező azonosul önnön színpadon látható figurájával. S amikor Aszklépiosz, az orvos megállapítja a halál beálltát, akkor ezt egyaránt vonatkoztatja az ikerpárra és a gyermekre, de rámutat az ott ülő rendezőre is, a legutóbbi előadásban pedig még tovább lép, ő lesz a színpadi történés főszereplője: neki celebrálja a fogadós az esküvőt, de ő az is, akit esketnek, akinek monológját fölülről - a túlvilágról - halljuk, miközben őt magát a fogadó asztalánál látjuk maneken- jegyesével, amint körülfogják alakjai (ahogyan Dantét és Vergiliust a pokol bugyrainak lakói), majd amikor a fogadósból lett Ulyssesszel mint önnön hasonmásával ül egy asztalnál, és végül, annak távozásakor, amikor mostmár mint alkotó olvas föl egykori naplójából - Ulysses előadásához készült vázlataiból: „Hazámban poklot találtam, temetőbe érkeztem, mindent megöltem, mindent eldobtam magamtól. Az álnok boldogság elszállt, előttem semmi és mögöttem sem maradt semmi, csak Ithaka ismerős partjai. Gyermekként futkostam erre sirályok szállnak a habok fölött ifjúságom madarai ott van az én Ithakám Senki élő nem tér meg újra ifjúsága honába Hazámat valaha szívemben hordtam most vágyaimban... A csónakot! - indulhatunk.” 120
