Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
II. A független színháztól a halálszínházig
II. A FÜGGETLEN SZÍNHÁZTÓL A HALÁLSZÍNHÁZIG Király Nina: „Ulyssesnek vissza kell térnie" közegében találjuk magunkat. Ebben a színházban mint minden, a tárgyak is vándorolnak: egyszer és mindenkorra ki lettek szakítva eredeti helyükből. Állandó mozgásban van az asztal, a szék, változtatja helyét az ablak és az ajtó, vagy mint a Wielopoléban, saját tengelye körül forog a nagypapa ágya, és nem tudjuk, a maneken vagy az élő színész van-e éppen fölül, a Vesszenek a művészek!-ben szerepló' Wit Stwosz közeledését az ajtó eló'remozgása jelzi. A tárgyaknak ez a mozgása szinte a színészektől független idő-dimenziót hoz létre - így például, amikor a Wielopolébm a két nagybácsi emlékezetére hagyatkozva próbálja meg az ablakot a helyére igazítani, ez a gesztus a tárgyat az idő metaforájává változtatja, sajátos múltidővel ruházza fel. Az alakoknak és a tárgyaknak ez az időbeli aszinkróniája, összeütközése implikálja a színpadi tér metafizikáját; a színek hiánya, a szürke, az ezüst és a fehér dominanciája, a fekete leplek, a ruhák és a tárgyak lepusztult állaga szinte fizikailag teszi érzékelhetővé a szüntelen vándorlást, az örök emlékezést, a halál mítoszát. A Halálszínház korszakában már az emlékezet és az emlék struktúrája, az emlékezet térbeli dimenziója válik az előadások fő motívumává. S ez a tér, a világtól elhatárolt belső, intim tér - a szoba megmarad az első előadástól az utolsóig. Változik azonban e tér belső dinamikája, időbeli koncentráltsága, és természetesen semmiképp sem azonosítható valamely reális hellyel, a valódi szobával. Sajátos intellektuális térről van itt szó (a Wielopoléban például a tér egyben az előadás legfőbb eszméje, elsődleges jelentéshordozója!), mely vibrál, zsugorodik, majd máskor a végtelenségig tágul, odáig, ahol már csak egy eszmei „űrrel való” játék képzelhető el; de ez a tér lehet gyermekszoba vagy temetői raktár, majd börtön, majd pedig Wit Stwosz műhelye (Vesszenek a művészek!); vagy mint az utolsó előadásban (Soha többé nem térek ide vissza) képzeletbeli, álombéli kocsma és templom, pokol és az utolsó ítélet helyszíne, ahol egyetlen realitás uralkodik, az emlékezet szeszélyes és megfoghatatlan törvénye - a folytonos metamorfózis. A Wielopole kapcsán Kantor ezt a következőképp járja körül: „A gyermekkori emlékek rekonstrukciója csak azokat a pillanatokat, helyzeteket, „kliséket” tartalmazza majd, amelyeket a gyermek emlékezete megőriz, kiválogat a valóság tömegéből, s ez a kiválasztás rendkívül fontos (művészi), mert tévedhetetlenül rátalál az igazságra. A gyermeki emlékezetben a figura, a szituáció, esemény, hely és idő egyetlen jellegzetessége marad mindig csak meg. ...a hazaérkezett (szabadságolt) apa folyton szitkozódik és szedelőzködik... ... anya mindig elutazik és eltűnik, azután: vágyódás... A figurák életének felidézésére egyetlen egy kifejezés jellegzetesség ragadt meg az emlékezetemben. Az előadás megteremtésében, a színészi játék irányításában ez a módszer korlátozást jelent. Nagyszerű korlátozást! Ez az az említett »iránytű«.” Az emlékezet akciója egy újfajta realitást hoz létre: ebben az intellektuális, mentális térben eltűnik a különbség a tárgyak „belső élete” és az élő tárgyak között. Sőt megfordul a dolog: mintha a színészek válnának a tárgyak élő, cselekvő részévé. Ebben az intellektuális térben jelenik meg például a Vízityúkban a sín, mely nem térformát definiál, csupán egy vonal, mely a múltból a végtelenbe, a semmiből a világosság, a túlvilág felé tart - a vándorlás, az öröklét és az út együttes metaforája. A Hol van már a tavalyi hó ban a zsinór kap a sínéhez hasonló funkciót, mely ugyancsak nem a teret, hanem az idő fonalát, az idő múlását szimbolizálja: Kantor zsinóron vezeti a színészeket, zsinóron húzzák keresztül a színpadon a végítélet harsonáját. Ezek a tárgyak nyitottá teszik a téridő szerkezetet, felborítják a doboz-színpad geometrikus időtér logikáját, és a narráció hagyományos dramaturgiai szabályait is. Ezen a színpadon jól felismerhető képzőművészeti és irodalmi motívumok szerepelnek - alakként és „bio-tárgyakként”. Megdöbbentő erővel hat ez utolsó előadásában, amikor a kitáruló ajtókon betörnek a kocsmába a korábbi előadásokból ismert figurák a hozzájuk nőtt, lepusztult tárgyakkal, és felhangzanak az ismerős szavak és mondatok, melyekkel csak lassan fonódnak egybe az új darab új szituációját jelző felkiáltások, kérdések. Kantor előadásainak rendkívüli teatralitása 119
