Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
II. A független színháztól a halálszínházig
II. A FÜGGETLEN SZÍNHÁZTÓL A HALÁLSZÍNHÁZIG Király Nina: „Ulyssesnek vissza keil térnie" ezen összetevők megváltoztatása felkavaróan érdekes effektusokat és dimenziókat hoz mozgásba. Olyan tartalmak kifejezésére készteti a színészt, melyek szétfeszítik a gyakorlati élet kereteit. Nem hiszem, hogy a színész teste, az antikvitástól örökölt testkultusz olyasfajta szentség volna, melyhez ne lehetne szabadon, alakítólag viszonyulnunk. A színész egyénisége, mely eddig csak a mimikában, a gesztusokban, a reflexekben fejeződött ki, s csupán a hagyományos élettapasztalatokból táplálkozott, eme átalakítás folytán sokkalta bonyolultabbá válik, és kifejezőkészsége is erőteljesebbé lesz. A színész egyéniségének olymódon kell tehát életrekelnie, hogy az emberi test matériájának és megformált színpadi képének megbonthatatlan ötvözetévé váljék.” Ez a gondolat már azt a plasztikai többletet jelzi, melyet a későbbiekben Kantor valóban bele is vitt a színpadi formába. A művész alakja már a Cricot 2 első előadásában felbukkant. 1956-ban a Witkacy-darab alapján létrejött Tintahalnak festő a főszereplője, a Vesszenek a művészekben a híres krakkói oltár megalkotója, Wit Stwosz köré szerveződik a színpadi játék egyik központi témája, aki, hogy kifaraghassa oltárfiguráit, azok élő modelljeit - a színészeket - kínpadra hurcolja. A nemrég elhunyt, kiváló kritikus, Konstanty Puzyna mondja a Halott osztályról, hogy Kantornak már ez a műve is mintegy előző darabjainak sommázata, de ugyanakkor továbbra is személyes marad - Kantornak az élethez, a világhoz, a művészethez való viszonyáról vall igazán. S ahogyan Wit Stwosz megalkotta végül egész Közép-Európában páratlan szárnyasoltárát, utolsó darabjában Kantor is odacipeli - megkínozza és megdicsőíti - előző műveinek alakjait és „biotárgyait”, s miközben saját művészi igazságát, a nagybetűs Művészetet keresi, Demiurgoszként ő is egy új valóság teremtett része lesz. A művészi tökély mindig a végső formát jelenti: Orpheus tettét, aki átlépte a halál küszöbét, avagy Kantor mozdulatlanságát, aki magába merülve várakozik az ajtó előtt. És amikor végül rászánja magát, hogy kinyissa az ajtót - a Wielopoléban vagy a Vesszenek a művészekben - a túlvilág tolul be rajta, mely fölébreszti a néző emocionális emlékezetét, s melyből azután az „igazi megindultság színháza” életre kel. Az avantgarde színház ilymódon ugyanazt éri el, amire Sztanyiszlavszkij még csak egy szűkebb területen, a színészi játék terén törekedett, amikor azt tartotta, hogy a különböző érzésekre, érzelmekre való visszaemlékezés lehetővé teszi a visszatérést magukhoz a primér érzelmekhez is. A fiktív irodalmi alakok, melyeket Kantor a művészet világából hívott elő, azáltal vetkőzik le eredetükre utaló illúzió-létüket, hogy a legreálisabb realitás, a kantori „legalacsonyabbrendű realitás” világába lépnek be, ahol szegényes, „talált” tárgyak veszik őket körül. De ahogyan bánnak ezekkel a tárgyakkal, az nem a szokásos élethelyzeteket asszociálja. A hétköznapiság száműzetése sajátos, a valószerűség logikájával ellentétes ábrázolási logikát hoz magával, a véletlenét, mely nélkülözi a pszichológiai, intellektuális és emocionális gesztusok motiváltságát. A szokásos funkcióitól megfosztott „véletlen” tárgy hasonló metamorfózison megy keresztül, mint az alakok: a bölcső koporsóvá változik, az ágy ravatallá, a szekrény nem ruhák, hanem figurák tárolására szolgál, a tyúkólból a hercegnő ketrece, a Vízityúk fürdőkádjából Kháron csónakja lesz. Ezek a tárgyak - az ágy, a szék, az asztal, az ajtó, az ablak - elsősorban a családi otthon tárgyai és a gyermekkor attribútumai, mint például a Halott osztályban a kis bicikli, melynek forgó kerekén újra és újra a gyermek maneken kerül fölülre, vagy mint a Vesszenek a művészekben a háromkerekű hajtány. Kantor tárgycentrikus színpadi gondolkodása még a happening korszakban alakult ki: „A happening-korszak számomra a tárgy birtokbavételét jelentette, kísérletet arra, hogy tettenérjem. A tárgy sajátosságainak - fogyatékosságainak, bűneinek, bonyodalmainak, álcázott részleteinek - a felfedezéséhez rendkívüli precizitás szükségeltetik. Intuícióra, pontos nyomolvasásra, s emellett hihetetlen kitartásra van szükség, hogy egytől-egyig összegyűjtsük a jelentéktelen apróságokat, bűnjeleket, információkat. Ez a procedúra egyfajta nyomozáshoz, a tárgyi bizonyítékok felkutatásához hasonlít.” A tárgyaknak két olyan típusa van, mely a Cricot 2 színházra különösen jellemző. A „protézis-tárgyak” - ahogy Denis Bablet nevezi - olyan tárgyak, melyek szinte össze vannak nőve 117
