Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
II. A független színháztól a halálszínházig
II. A FÜGGETLEN SZÍNHÁZTÓL A HALÁLSZÍNHÁZIG Király Nina: ..Ulyssesnek vissza kell térnie" mozdulatlanságba dermedt halott - tovább él. Kantor Jan Kott szerint e kettősség eredendő teatralitását fedezte fel, azt a sokkoló hatást, melyet az élet és a halál labilis határhelyzete vált ki az emberből, a nézőből. A Vesszenek a művészek témája ugyancsak a gyermekkori álmokba és képzetekbe való visszatérés. Kantor itt a szerző, a rendező, a művész és a gyermek egy személyben, aki a művészet halhatatlanságáról álmodik... Végül a Soha többé nem térek ide vissza, melyben Kantor életművének fő motívumait idézi meg, már a címből is sejthetően - egyfajta művészi testamentum. Utolsó előadásában Kantor feloldozza a színpadot személyes jelenlétének kényszere alól. Útjára akarja bocsátani színházát, megkísérli függetleníteni önnön valóságos személyétől: olyan alteregót teremt, akit narrátori funkcióval ruház fel, és aki gesztusaival és intonációjával a Mestert parodizálja, idézi meg, miközben - a Wielopoléhoz hasonlóan - Kantor családi világa elevenedik meg a színpadon. Az előadás címe azonban hangsúlyozottan szubjektív, a gyermekkorhoz, a művészpálya kezdetéhez való visszatérést sugallja: Ma van a születésnapom. Kantornál minden visszatérésnek emlékezés és vándorlás az ára. A vándorlás itt, konkrét és átvitt értelemben is, szüntelen úton létet jelent. „Kantor színházi jelekre fordítja le szunnyadó emlékezetünk világát, mely már-már gyógyuló sebként élt csupán bennünk - talán ebben van Kantor-Kharón katartikus ereje, amikor visszahozza a halottakat a túlvilágról” - írja Kott egy másik esszéjében. De a vándorlás jelenti magát az alkotói folyamatot is - a saját igazság, a saját forma keresését. Egyik utolsó manifesztumának Kantor ezt a címet adta: „Az én művem - maga az út.” „Ma már nem könnyű visszaadni, milyen különös, milyen rendkívüli volt az a háború utáni időszak. Keserű emlékeket ébreszt, ugyanakkor valami olyasfajta érzést kelt, mintha csak akkor születtem volna. A nap az idő tájt mintha éjjel-nappal sütött volna. Második gyermekkorom évei voltak, még előttem volt az egész élet. Ott álltam jövőm küszöbén, előttem a „határtalan”. A végnélküli. Tágra nyitott szemmel léptem ebbe a jövőbe. „Nagyságommal” a hátizsákomban. És ha a későbbi rajzokon meglátjátok azt a szánalmas illetőt, aki óriási zsákot cipel a hátán - az a zsák az én hátizsákom, abban a zsákban van az én nagyságom, s az az illető - én magam vagyok. Sietségemben nem „helyettesítettem”, nem véglegesítettem a sziluettemet. Már akkor éreztem, az egyéni nem a stílusban vagy a formában és nem is a stílusjegyekben rejlik. Nem „helyesbítettem” az arcvonásokat, hogy azután, ahogyan szokás, odacipeljem s letegyem képmásomat a múzeum küszöbére. Számomra ez túlságosan egyszerű és mesterkélt lett volna. Úgy éreztem, az én igazságom jóval odébb van, hogy addig még hosszú az út, s hogy az én arcvonásaimat ez a vándorlás, a váratlan kitérők fogják majd végülis kirajzolni. Nem a forma. Azokat a jeleket kutatom, melyek előtörténetemnek ebben az időszakában az első lépést, vándorlásom irányát kijelölték.” 115
