Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
II. A független színháztól a halálszínházig
Király Nina: „Ulyssesnek vissza kell térnie" II. A FÜGGETLEN SZÍNHÁZTÓL A HALÁLSZÍNHÁZIG belső reform, melyben az előző fázisok sorra megkérdőjeleződnek, de ugyanakkor organikusan egymásba is épülnek. „Életművem folytonos felfedezés volt, eladdig ismeretlen dolgok felfedezése, folytonos utazás, újabb és újabb kontinensek feltárulása. S magam mögött hagyván a meghódított területeket, a cél mind távolabb került” - írja Kantor. Ennek az útnak a stációi ma már jól nyomonkövethetők: Informel Színház (1961), Zéró Színház (1963), happening-korszak (1967), a Lehetetlen Színház (1972), a Halálszínház (1975), és végül a legutolsó korszak, melyet talán az Öröklét és a Semmi Színházának nevezhetnénk. A Vesszenek a művészek!-et általában az előző korszak trilógiájának utolsó darabjaként tartják számon, vagyis a Halott osztállyal és a Wielopolév al kapcsolják össze. Holott ez a mű sokkal inkább autobiografikus, sőt „auto-tematikus”, mint a Wielopole, s talán Bergman filmjével, a Fanny és Alexanderre1 áll a legközelebbi rokonságban, ahol az eltűnt gyermekkor világából sorra előlépnek a holtak, az elfeledett tárgyak, játékok, s ahol a történet keretét ugyancsak a művészet, a Vándorszínház adja. Kantor darabja a művész haláláról, egy thanatoszi halálról szól - nem a múlandóságot, hanem a végső formát, a művészi tökély örökkévalóságát jelenti. „Az igazi művészek mindig elpusztulnak. Az alkotói aktus forrása mindig a személyiség mélyrétege” - mondja Kantor. Soha többé nem térek ide vissza című előadásában a művészlétet veszi bonckés alá, pontosabban saját maga és színészei művészlétét, maradandóságát és múlandóságát. Kantor lehántott a színházról minden hagyományos értelemben vett teatralitást: „Félredobtam a szemfényvesztést, a visszataszító mutatványosdit, a világítás, a füstfüggöny, és a dekoráció egész hatásvadászó mágiáját” - mondja. De még túl ezen félredobta mindazt, ami az intézményes színház konvencióit alkotja: a dobozszínpadot, a díszleteket és rekvizítumokat, az irodalmi szövegen alapuló akció fabuláris szerkezetét, az ábrázoló színészt. A színház „urmatériáját”, tiszta elemét kereste, független, autonóm színházat akart teremteni. A dobozszínpad nála már első darabjában (Ulysses) üres szobává változik -se metamorfózis egészében kérdőjelezi meg a színpad közegének és terének hagyományos felfogását: a díszletek és rekvizítumok itt tárgyakká, sajátos művészi objektumokká (pad, deszka, kocsikerék, szekrény, szék) válnak, s az élettelen fiktív irodalmi alakok a „túlvilágról” az élő életbe lépnek át. „Ulyssesnek igazán vissza kell térnie” - olvashatjuk Kantor háború elejéről származó naplójegyzetében. „Az életet a művészetben csak az élet hiányával, a halál és az üresség képzetével és a kommunikáció hiányával lehet kifejezni” - írja később, a Halálszínház manifesztumában, s ezzel egyúttal azt sugallja, hogy az igazi színházhoz is csak annak hiányán keresztül vezet az út. „Minden művész magán viseli témájának stigmáját, azzal jön a világra” - mondja a lengyel festészet történetével kapcsolatban. Őnála minden bizonnyal a visszatérés témája ez a stigma. Első előadásától, az Ulysses visszatérésétől, mely Wyspianski azonos című darabjának motívumain alapszik, egészen utolsó előtti darabjáig (Soha többé nem térek ide vissza) ez a téma, a visszatérés kényszerének és lehetetlenségének már-már orpheuszi drámája foglalkoztatja. A Konspirációs Színház előadásán (1944) Ulysses nem Ithakába, hanem Krakkóba, egy háború tönkretette szobába tér vissza, melyben egy ágyúcső és egy hangszóró az enteriőr. Kantor koncepciójában Ulysses, aki „Trója alól”, a frontról érkezett, egy emberségét is elveszített katona, aki nemcsak Pénelopé kérőit, hanem az ártatlan Pásztort is megölte. A Halott osztály a gyermekkorba való visszatérés lehetetlenségéről szól. Az öregek belépnek egykori osztálytermükbe, gyermekkori hasonmás-manekenjeiket vonszolván maguk után - amit látunk, ingencsak távol áll attól a Mitosz-féle lírai közegtől, mely az emlékezés számára a megtalált biztonságot jelenthetné, ez a színpadkép egycsapásra lerombolja bennünk a gyermekkor idillikus illúzióját. A Wielopole, Wielopole előadásának visszatérő motívuma a családi otthonba való képzeletbeli visszatérés, melyre a megsárgult fényképek nézegetése készteti az embert. Jan Kott Kantornak szentelt esszéjében, az Esszenciális színházban azt írja, hogy a fénykép egyszerre idézi meg a halottak idejét és a megállított időt. A fénykép a halál jele. De ez egy sajátos jel. A kép - mint
