Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)

Németh László: Győzelem (1941)

Ágnes. Nem szabad lett volna eddig is itt hagynom. De én a boldogságomon át a te reggeli bóbiskolásodat is a gyógyuló álmának láttam ... Milyen fehér vagy.

Sántha. Gyógyulok; kigyógyulok magamból ... Mást nem mondott anyád?

Ágnes. De igen, hogy haza akarsz menni.

Sántha. Igen, azt mondtam neki, hogy holnap hazavihet.

Ágnes. Megértem: itt nincs rendes helyed, ápolásod ...

Sántha. Előbb azonban el kell valamit intézni.

Ágnes. Mit, apukám?

Sántha. Meg kell esküdnötök.

Ágnes elsápadva. Holnapig?

Sántha elfordítva a fejét, egy kis hallgatás után. Nem akarom, hogy otthon, ha engem hazavittetek, vita legyen.

Lajos, aki Ágnessel jött, s visszamaradt, most belép.

Sántha Lajoshoz. Fiam, mit szólt az éjszakád hozzá, amit este mondottatok nekem?

Ágnes Lajoshoz. Apa azt akarja, hogy minél hamarább megesküdjünk.

Lajos. Én, amennyire tudok, már esküszöm két nap óta. Eleinte dadogva, el-elröstellve magam, de most már elég folyékonyan.

Sántha. S nem érzed-e majd úgy, hogy két nap kevés egy életről dönteni?

Lajos. Az életről majd az élet dönt. Mi csak elkezdjük. A házasság csak a polgári regényeknek van a végén: a mi regényünknek az az eleje. Összefogunk, hogy kettesben csináljunk valamit.

Sántha. S megnézted, akivel összefogsz? Egy apa ismerheti önmagából a lányát. S most e két nap alatt, hogy kitört, ráismertem a lávára, a kidobott kövekre ... De téged nem téveszt meg, amit a szemed s képzeleted helyette összesző?

Lajos. Nekem az eszem: a szemem, s az akaratom: a képzeletem.

Sántha. S azok mit látnak s képzelnek?

Lajos. Hogy mi ketten úgy vagyunk egymással, mint ember az emberrel.

Sántha. A gyilkos és áldozata is úgy van.

Lajos. Egy parasztlány vinnyog, s nem tudni, miről lehet azután beszélni vele. Az úrinőknek megint csak megvan a zsákbamacskájuk. Amikor mi beszélünk, fog akad a fogba, érezni, ahogy csikorognak.

Sántha. S úgy hiszed, egy életen át is elforoghattok egymás mellett, egymás ellen?

Lajos. Az sem baj, ha közben valami szíjat is hajtunk ... Van az udvaron egy vasrúd, azt sosem tudtam idáig kinyomni ... Előtte, ma reggel kinyomtam. Talán az élettel is így lesz.

Sántha. S az igényei? Nem félsz a múltjától, a szokásaitól?

Lajos. Erről már beszéltünk. Vagyon nincs, enni kell. Az igények közt vannak jogosak és jogtalanok. Ezért jó valamiért s nem önmagunkért élni. A cél megmondja, mi jár nekünk s mi neki ...

Sántha. Úgy beszélsz, mintha szívemre térne a visszhang.

Lajos nekibátorodva. Más a nyomorúság és más az alkotó szegénység. Nem akarom viszszasüppeszteni abba, amiből a többi szegény embert is kiráncigálnám. De vállalnia kell, s vállalja is, hogy ami a ruhánkból parádéra, ételünkből gyomorrontásra, bútorunkból pukkasztásra menne, az ha van is, a közösbe megy. A mi vagyonunk csak abban nőhet, ami nemcsak a mienk, hanem az ügyé.

Sántha. Milyen egyszerű! Mért kellett meghalnom, ha ezt ilyen egyszerűen tudja más, nem én, elmondani. Ágneshez. Hallottad az uradat, Ágnes. Az ő szájából hallottad az én utolsó apai intelmemet. Ilyen korban, mint ez, nem szabad, csak szerzetesként élni. Egy emberibb, páros, vidám szerzetességben, de mégiscsak abban. Semmit se tartsatok meg a világból a jövőn kívül: az az egyetlen vagyon, amihez érdemes ragaszkodni. Lajoshoz fordul. A lányomnak természetesen jussa is van. Ne nyúljatok hozzá. Hagyjátok a testvéreinek. Még a bérletre vagy másra se használjátok fel. A vérem tapad hozzá

37