Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Szigethy Gábor: Győzelem, diadal nélkül (1991)
Az nem tartozik a jog látókörébe, hogy a kritikus dolga nem a ledorongolás és ítélkezés, hanem a mérlegelés és bírálat. Az sem jogi probléma: lehet-e egyáltalán 1972-ben magánvádlóként igaza egy színésznek a pártlap kritikusával szemben. Es az sem a jog vizsgálódási területe, hogy a színész — mivel idegrendszerével, egész személyiségével, testi mivoltában résztvevője és létrehozója a színházművészeti alkotásnak —, ha a bemutató előadás délelőttjén jogi eszközökkel megalázzák, valószínűsíthetően aznap este alkotóképességében, alkotókedvében korlátozott lesz. S érthető, ha lelki egyensúlya, alkotókedve védelmében legalább a kritikust nem akarja aznap este a nézőtéren tudni, bárha annak ott ülni - joga. Az pedig végleg nem tartozik semmilyen jogi fórumra, ha a pernyertes színikritikus elégedetten és öntudatosan, igaza tudatában elfoglalja megszokott helyét március 16-án este a színházban. ízléstelennek ítélhetjük ezt a lépést, de egyéni érzelmeink ilyen esetben könnyen elfogulttá tehetnek, s hogy ki mit ítél ízléstelennek — ez ízlés dolga. Am egy szakmáját értő s felelősen gyakorló kritikusnak annyit azért illett volna tudnia: ha már bírósági perpatvar zajlott aznap közte s a színészek között, aligha bölcs dolog az esti előadáson nyilvánosan triumfálnia. Ha csak nem akarta jelenlétével tudatosan hergelni s zavarba hozni a színészeket. A színészek ideges zavarukban mindenesetre arra kérték az igazgatót s Latinovits Zoltánt, csináljon valamit, mert ha máskor soha, de most valóban el fogják felejteni szövegüket, s idegességükben összevissza bakizzák majd az előadást. Elég egy véletlen pillantás a páholyban ülő, barátságosan, de elégedetten mosolygó kritikusra s bennük minden összezavarodik. Ez természetesen nem jogi kérdés. Ez művészi kérdés. Amihez a jog alapján pert nyert kritikusnak nein sok köze volt. Es Latinovits Zoltán kiállt a színpadra, s megkérte a kritikust: távozzon. Nem volt okos, megfontolt tett. Az előadást féltő művész elszánt és kétségbeesett cselekedete volt: ha már a pert elvesztették a színészek, üsse kő, de a kritikus jelenléte ne tegye tönkre a ma esti előadást is! Szombaton reggel, március 18-án rövid glossza jelent meg a Népszabadságban. Érdemes teljes terjedelmében idézni a por lepte firkát, úgysem olvasta feltehetően azóta senki sem: „Kitiltott nyilvánosság. — Szabad-e a kritikusnak szóvá tennie, ha meggyőződése szerint egy színházi bemutatón a főszereplőn kívül senki se tudja kifogástalanul a szerepét? Ila ezt tapasztalja, kötelessége szóvá tenni. A veszprémi Petőfi Színház néhány művésze azonban (a kritika a Veszprém megyei Naplóban jelent meg) úgy vélte, hogy a kritikus túllépte hatáskörét, ezért sajtópert indított a Napló ellen, a rájuk nézve valóban nem hízelgő vélemény helyesbítéséért. Ha csak ennyi történt volna, nem is szellőztetnénk az ügyet, annál kevésbé, mert a Veszprémi Járásbíróság a színészek panaszát első fokon elutasította. A panasztevők azonban — látva, hogy a bíróság ítélete számukra nem kedvező — a jelek szerint elhatározták: maguk tanítják móresre a laput. Még aznap este, Németh László Győzelem című drámájának csütörtöki főpróbája előtt, a színház egyik dolgozója az igazgató utasítását tolmácsolva, felszólította a Napló kritikusát, hogy hagyja el a színházat. A darab rendezőjének ez sem volt elég. Kilépett a függöny elé és megkérdezte a főpróba kezdetére váró 80-100 főnyi közönséget, nincs-e közöttük véletlenül a Napló valamelyik munkatársa? — Mert, ha igen — emelte fel a hangját —, kéri: azonnal hagyja el a termet! Ha a kritikust megakadályozzák hivatása gyakorlásában, ezzel a színház nem a kritikust sérti meg - hanem a közönséget. Az újságíró, a kritikus a nyilvánosság, a nagyközönség tájékoztatását látja el. Minden olyan kísérlet, amely munkája megakadályozására va^y korlátozására irányul: sérti a demokratikus közélet normáit, a kritika szabadságát! K. T.” Nincs jogom tudni: kit rejt a monogram. így azt sem tudom kideríteni, ott ült-e vajon a nézőtéren a glosszaíró, vagy tájékoztatták arról, milyen „csúnya” dolgok történtek a veszprémi színház nézőterén. Ma már azt sem lehet kideríteni: meggyőződésből vagy rendelésre született ez a cikkecske. De az K. T. számára is világos kellett legyen, hogy Magyarországon 1972-ben nincs demokratikus közélet - hivatalosan is csak a szocialista demokrácia fejlesztése volt a cél! -, következésképpen megsérteni sem lehet. Színésznek valóban nem célszerű nyílt vitába bocsátkoznia az újságírókkal, mert az ilyen csatákat rendre nem a színészek nyerik meg, de egy ilyen mondat: A darab rendezőjének még ez sem volt elég — jogilag is minősíthető rosszhiszemű gyanúsításnak. Erkölcsi értelemben pedig legalábbis hangulatkeltő túlzás. Mert K. T. tudta - nincs jogom feltételezni, hogy ostoba volt -: ha a Népszabadságban megjelenik ez a glossza 1973. március 18-án - a madarak is azt csiripelték, hogy három nappal 241
